Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (IV. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

A UPI tudósítója, az örökké elfoglalt, magas, szőke John, ahogy elolvasott egy frissen kézhez kapott táviratot, a fejéhez kapott, s amikor kijöttünk a postáról, félrehúzott, és megmutatta a távirat szövegét. Szerkesztősége tudatta Johnnal, hogy Kenyában, Tanganyikában és Ugandában az éjjel katonai lázadások törtek ki, s hogy John azonnal induljon azokba az országokba. - Azonnal! - kiáltott fel John. - Azonnal, de hogyan?

A hír megdöbbentő volt. Katonai lázadás! Úgy nézett ki, komoly dologról van szó, bár a részleteket nem ismertük. Alig egy hete Zanzibár, ma meg már egész Kelet-Afrika! A kontinens láthatóan a zavargások, lázadások, államcsínyek nyugtalan korszakába jutott. Nekünk, a Zanzibar Hotel lakóinak azonban most más gondunk volt - hogyan jutunk ki a szigetről? Egyébként sem volt értelme, hogy tovább maradjunk - Okello hadimarsall emberei nem engedték, hogy vidéken is körülnézzünk, olyan helyeken, ahol korábban harcok voltak, s ahol, állítólag, sok foglyot tartottak fogva. Magában a városban pedig álmos nyugalom volt, a napok eseménytelenül teltek.

Ahogy visszaértünk a szállodába, tanácskozást tartottunk, amelyen John elmondta, milyen táviratot kapott. Mindannyian vissza akartunk menni a kontinensre, de egyikünk sem tudta, hogyan. A sziget továbbra is el volt vágva a külvilágtól, nem volt semmiféle összeköttetés. S ami még rosszabb, minden jel arra mutatott, hogy a helybéliek, még mindig intervenciótól tartva, mintegy túszként tartottak minket a szigeten. Karúmé, az egyetlen ember, aki segíthetett volna rajtunk, nem volt sehol, általában a repülőtéren tartózkodott, de mostanában ott sem látták.

Egyetlen lehetőség kínálkozott: a tengeri út. Valaki olvasta egy útikalauzban, hogy Dar es-Salaam 75 kilométerre van tőlünk. Hajóval bizonyára kellemes út lenne, de honnan vegyünk hajót? Csónak szintén nem jöhetett számításba. Nem avathattuk be szándékunkba az itteni csónaktulajdonosokat, mert vagy börtönben ültek (ha egyáltalán életben voltak), vagy féltek volna, esetleg följelenthettek volna minket. Mindenekelőtt attól kellett tartanunk, hogy a hadimarsall tapasztalatlan, véletlenszerűen verbuvált emberei, akik az egész partszakaszt ellenőrizték, ha meglátnak egy csónakot, elkezdik lőni, hiszen valójában senki sem parancsolt nekik.

Tanácskozásunk közben egy küldönc újabb táviratot hozott. A szerkesztőség sürgette Johnt: a katonaság már elfoglalta a repülőtereket, kormányépületeket, és mindhárom országból eltűnt a miniszterelnök. Lehet, hogy valahol bújkálnak, de lehet, hogy már nem is élnek. Hallgattuk a szenzációs híreket, és - rabként a szigetre zárva - fogunkat csikorgattuk tehetetlen dühünkben. A tanácskozás valójában eredménytelenül végződött. Egy dolgot tehettünk: vártunk. Két angol - Peter a Reuterstől és Aidán a Radio Tanganyikától - elmentek a városba, hátha találnak itteni angolokat, akik segíthetnek rajtunk. Kétségbeesésünkben minden lehetőségbe belekapaszkodtunk.

Este Peter és Aidán visszajött, és újabb megbeszélésre hívtak össze bennünket. Találtak egy idős angolt, aki úgy döntött, az első adandó alkalommal elhagyja Zanzibárt, s el akarja adni jó állapotban lévő motorcsónakját. A csónak a kikötőben horgonyoz, nem messze, egy félreeső helyen. Az az ember este odave72