Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (IV. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

Minden, a gyíkokkal való barátkozásra tett kísérlet kudarcra van ítélve. A gyíkok nagyon bizalmatlan, ijedős teremtmények - saját útjukat járják (vagy inkább - futkossák). Sikertelenségünk bizonyos metaforikus jelentést hordoz: megerősíti azt, hogy élhetünk együtt, egy fedél alatt, s mégsem értünk szót, mégsem találunk közös nyelvet.

Zanzibáron nem nézhetem a gyíkok cikázását, itt ugyanis esténként kikapcsolják a világítást, így hát sötétben kell türelmesen várakoznom, hogy kivilágosodjék. Nyomasztóak ezek a hosszú, üres órák, amikor az ember tétlenül lesi az első fénysugarat.

Tegnap hajnalban (amely itt soha nem sápadt, hanem azonnal bíborvörös, színes, tüzes) csengőszó verte föl az utca csöndjét. Az eleinte távoli és fojtott hang egyre jobban közeledett, mígnem egészen jól kivehető, erős és magas hang lett belőle. Kinéztem az ablakon. A keskeny utca végén egy arabot pillantottam meg, aki forró kávét árult. A fején hímzett muzulmán fejkötőt viselt, a vállán laza fehér galabija lógott. Egyik kezében kúp alakú, csőrös fémedényt vitt, a másikban porcelán csészékkel teli kosarat.

A reggeli kávéivás itt ősrégi rituálé - a muzulmánok, az imával együtt, ezzel kezdik a napot. A hajnalonként utcáról utcára járó kávéárus csengetése volt a hagyományos ébresztőjük. Hangjára fölkeltek, kimentek a ház elé, s várták, hogy megjelenjen az árus friss, aromás, erős kávéjával. A reggeli kávézás a köszöntések, üdvözlések ideje volt. Ilyenkor biztosították egymást arról, hogy az éjszaka jól telt, kifejezték reményüket, hogy - ha Allah engedi! - jó nap vár rájuk.

Amikor ideérkeztünk, nem volt kávéárus. Most pedig, alig öt nap elteltével, újra megjelent: az élet visszatért a régi kerékvágásba, folytatódott a normális, mindennapi lét. Az a szép és reménytkeltő az emberben, hogy olyan makacsul, hősiesen törekszik a normális állapotra, hogy szinte ösztönösen és mindennek ellenére ezt keresi. Mert az egyszerű emberek itt a politikai kataklizmákat - az államcsínyeket, katonai puccsokat, forradalmakat, háborúkat - úgy kezelik, mint a természet világához tartozó jelenségeket. Ezekhez is ugyanolyan apatikus beletörődéssel és fatalizmussal közelítenek. Mint az orkánhoz, viharhoz. Semmit sem lehet ellenük tenni, meg kell várni, hogy elmúljanak, eresz alá kell bújni, és időnként fölnézni az égre, hogy eltűntek-e már a villámok, elvonultak-e a felhők? Ha igen, akkor ki lehet menni, és vissza lehet térni ahhoz, amit félbe kellett szakítani - a munkához, az utazáshoz, a napfényhez.

Afrikában az élet könnyebben és talán gyorsabban tér vissza normális medrébe, mert itt minden sokkal ideiglenesebb, könnyebb, ócskább, kevésbé tartós, villámgyorsan el lehet hát pusztítani egy falut, ültetvényt vagy utat, de aztán gyorsan újjá is lehet építeni.

Általában délelőtt mentünk a postára, hogy elküldjük tudósításainkat. Már tizen voltunk, mert utánunk beengedtek a szigetre még hét külföldi újságírót. A kicsi, mintás arabeszkekkel díszített postaépületnek külön története volt: innen küldték távirataikat a nagy utazók - Livingstone és Stanley, Burton és Speke, Cameron és Thomson. A távírógépek egyébként azokat a régmúlt időket idézték. Kitakart belsejük olyan volt, mint a középkori városházák régi toronyóráinak szerkezete, annyi volt bennük a fogaskerék, korong, tengely, emelő.

71