Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (IV. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
Jalita és Kerkenna, Lampioné és Lampedusa, a Kanári-szigetek és a Zöld-foki- szigetek, Gorée és Fernando Poó, Tristan da Cunha és Annobón, a keleti oldalon pedig - Schadwán és Gifátin, Suakin és Dahlak, Szokotra, Pemba és Zanzibár, Mafia és Amirante, Comore, Madagaszkár és a Mascarenhas-szigetek. A valóságban ennél sokkal, sokkal több sziget van - több tucatnyi, sőt, több száz, mert sok közülük szétágazik, egész szigetvilágot alkotva, másokat korall- és homokzátonyok különös világa vesz körül, amely csak az apály óráiban mutatja meg színeinek és formáinak elbűvölő gazdagságát. E szigetek és földfokok tömege alapján azt képzelhetnénk, hogy Afrika esetében a teremtés mintha abbamaradt, félbeszakadt volna, és az, ami ma látható és tapintható a kontinensből, az csupán a geológiai Afrika óceánokból kiemelkedő része, a többi viszont a víz alatt maradt, és ezek a szigetek ennek a maradék résznek a víz fölé emelkedő csúcsai. Ennek a geológiai jelenségnek megvoltak a maga történelmi következményei. Afrika régóta volt egyszerre ijesztő és csábító. Egyfelől félelmet keltett a külföldiekben, ismeretlenül, feltáratlanul létezett. Évszázadokon át eredményesen védelmezték belső adottságai - a nehéz, trópusi klíma, a gyilkos, régebben gyógyíthatatlan betegségek (malária, himlő, álomkór, lepra), az utak és szállítási lehetőségek hiánya, valamint, igen gyakran, lakóinak makacs ellenállása. Afrikának ez a megközelíthetetlensége megteremtette a titokzatosság mítoszát: a conradi sötét lyuk már a napfényes tengerparton kezdődött, amikor az idegenek hajóikról a partra léptek. Ugyanakkor Afrika csábító is volt, a gazdag zsákmány délibábját vetítette az ide merészkedők elé. Aki az afrikai partok felé indult, a legkockázatosabb, végső, életre-halálra menő játékba kezdett: az ide érkező európaiak több mint felét még a XIX. század első felében is elvitte a malária, azok közül azonban, akik életben maradtak, sokan gyorsan szerzett nagy vagyonok tulajdonosai lettek - hajószámra vitték magukkal az aranyat, elefántcsontot és mindenekelőtt - a fekete rabszolgákat. És itt sietnek a világ minden tájáról összesereglett tengerészek, kereskedők és rablók segítségére a kontinens partjai mentén szétszórt szigetek mint hídfőállások, támaszpontok, kikötők, telepek. Mindenekelőtt is biztonságosak: eléggé távol fekszenek a partoktól ahhoz, hogy az afrikaiak ne érjék el őket imbolygó, fatörzsből vájt csónakjaikkal, eléggé közel viszont ahhoz, hogy a bennszülöttekkel kapcsolatot lehessen kötni és fenntartani. A szigetek szerepe különösen a rabszolga-kereskedelem idején nőtt nagyra - egy sor szigetet ugyanis koncentrációs táborrá alakítottak, ahol fogva tartották a hajóra váró, Amerikába, Európába, Ázsiába szállítandó rabszolgákat. Rabszolga-kereskedelem: négyszáz évig tart, kezdődik a XV. század közepén, és befejeződik?... Hivatalosan a XIX. század második felében, de van, ahol még később, pl. Észak-Nigériában csak 1936-ban. Ez a kereskedelem központi szerepet játszik Afrika történelmében. Emberek millióit (különféle számítások szerint 15- 30 millió embert) raboltak el és szállítottak borzalmas körülmények között az Atlanti-óceánon túlra. Becslések szerint egy-egy ilyen út alkalmával (két-három hónapig tartott) az éhségtől, levegőtlenségtől és szomjúságtól a rabszolgák fele elpusztult, de olyasmi is előfordult volt, hogy senki sem élte túl az utazást. Akik 65
