Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Fried István: A „freudizmus” – ahogyan Márai elgondolta

égnek tematikailag és részben a téridőt tekintve folytatja a Zcndiilök mélylélektani történéseit, részint a Monarchia világának „szövege" kél regényi életre, részben az ifjúkori barátságnak homoerotikus vonatkozásokat is tartalmazó „kórképe" dokumentálódik egy „Hassliebe", majd az ösztön-én alig érzékelhető színre lépésével, végül az önnön múltjukba „éjszakai" utazásra induló szereplők sorsában. A Zcndiilőkben jelképi erővel bíró metafora újabb jelentésárnyalatokkal gazdagodik: mind a mű címében, mind magában a szövegben mintegy szerkezetalakító jelentőséghez jut. Épp megemlítem, hogy a kamaszkori osztálytárs/fiú-csodálat mind az Egy polgár vallomásaiban, mind másutt fölbukkan, jelezve, miképpen tudatosul a reflektálatlan szépségvágy és annak személyre kivetúlése révén (nem a démoni elem jelenléte, a démoni elem fölidéződése, hanem) a személyiség fenyegetettsége. Ez a fenyegetettségérzet válik nyilvánvalóvá, lepleződik le, a szépségvágy tartalmát és jelentését veszíti az események egymásutánjában. A Zcndiilök Ábeljének félelme és szorongása abból a zavartságból fakad, amelynek mélyén ott az osztálytárs-Tiborra kivetülő szépségvágy: „A megsemmisülés vágya töltött el. Ez a legtöbb, a szépség. Több nincs. A világ nem adhat többet. A szelíd világ, amelyben élt, elhasadt, tartalma kifolyt, ő meztelenül állt itt és didergett." Ábel az események hatására jut el az önvizsgálatig, analitikushoz méltón számol be Tibornak: „S ez az érzés, hogy szeretlek, kínos volt, fájdalmas és megalázó, de nem volt benne semmi szándék, semmi. Elhiszed? S most, mindezek után, azt sem tudom, hogy a legalja, ahová én nem látok le, olyan egyszerű, tiszta és jószándékú volt-e, mint ahogy hiszem?" Az Egy polgár vallomásainak kényszerűen meghúzott (fontos mondatokat mégis elhagyó) változatában mintegy „önéletrajzilag" hitelesíti a Zendülűk jelenteit: „Elemér volt a plátói szerelem, a tiszta vágy, melyet nem szennyez be a testi érintés; csakugyan ritka szép fiú volt, igazi ephebosz". Egyoldalú e vonzódás, a „plátói szerelem" mellé fölvázolódik a szerző ellenpárja, Tihamér. E kettősről aztán ez olvasható: „Gyermekkorom mítoszának peremén úgy vonulnak fel, szépségük arányaiban lebegve, mint afféle egzotikus élőlények, ragyogó madarak, se hal-, se hús-valakik, zűrzavaros érzések első gomolygásának káprázatalakjai. Ez a zűrzavaros érzés a szerelem volt. De Elemér ezt nem tudta."

Márai ezt a tematikát novellában is földolgozta.26 A hangvétel módosul, a feltételezhető elbeszélőnek és ifjonti énjének nézőpontja közt a különbség számottévő, a szereplő át- éli/átérzi azt a „valamilyen titokzatos, mély értelmű, fájdalmas ajándékot", melyet számára Harkay (jelen)léte jelent. Ugyanakkor oly elmélkedő/elemző mondatok olvashatók a szövegben, amelyeket csak az indokolhat, hogy egy kései emlékező beszéli el. így az egyes szám első személyű és a múlt idejű narrációban egyrészt a féloldalas érzéstörténet bontakozik ki, másrészt a csodált Harkayról messze nem rokonszenvet ébresztő „adatok" tetszenek ki. A kései kommentátor nem fukarkodik ironikus megjegyzésekkel sem: „Csakugyan nem mindennapos tünemény, ha egyetlen barátunk nővére leveti magát a harmadik emeletről". (...) Mikor visszatért, egészen felnőtt volt már: hosszú nadrágot viselt, kabátjának szivarzsebéből zsebkendő kandikált elő s cigarettázott. Én mindössze pattanásokat kaptam ezen a nyáron s néhány szeplőt, az orrom körül. Megsemmisülten, elragadtatva, káprázó szemekkel néztem Harkayt." A kijózanodás sokkja az önmagához eljutás pillanata. A több epizódból összetevődő jelenet nem nélkülözi a tragikomikus mozzanatokat, amelyeket a kamasz szereplő előbb tragikusként él át, a feltehetőleg idősebb elbeszélő azonban jelzi a komikumba átfordulást. A határ az éjszaka. „Éjjel álmodtam is, zavartan és kínosan, de erre az álomra már nem emlékezem. Csak arra emlékszem, hogy reggelre ébredve valamilyen különös megkönnyebbülést éreztem."

Érdemes volna a három mű szereplői viszonyait egybevetni, különös tekintettel a rajongó és a közömbös fél külső jellemzésére, illetőleg szóhasználatára. A novellában találjuk a legtöbb kommentárt, ezt a visszaemlékezés-forma indokolja, jóllehet csak a befejező, a hatodik rész tartalmaz erre utalást. Ami a novellában feltűnik: Harkay a külső világot képvi34