Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Fried István: A „freudizmus” – ahogyan Márai elgondolta

öncenzúrát, és az önelemzésből kizárta a közvetlenebb környezetrajzot, illetőleg hangsúlyozottan regényformában oldotta föl az öndiagnózist. Ezzel nincs ellentétben, hogy az (újság)írói lét lényegét akként határozta meg, miszerint az (újság)író olyan „valaki, akiben a pszichikai infekció oly erős sértődöttséget, nyomokat hagyott, hogy egy egész élet és az egész világ eseményei szolgáltatnak anyagot neki e sértődöttség tudatos levezetéséhez". A viszonylag korai Zendiilők Ábelje éppen ezért kívánja megírni élményeit, melyek egy része álomkép formában jeleníti meg a „pszichikai infekciók"-at. „Álmában ágyához jött (az apa. F.I.), komoly és szomorú szemével föléje hajolt. Persze, hogy mindenkinek van apja. És mindenki született valahol. Mit lehet erről tudni? Talán, ha elmúlik s ő életben marad, egyszer, mikor már hasa lesz és bajusza, egy idegen városban megy az utcán, s hirtelen meg kell állnia, mert az apja jön feléje, arca nagyra nő, mint a moziban, emberfelettien nagyra, egészen közel jön, óriási ajkát kinyitja, s mond valamit, az egész életet egyetlen szóval megmagyarázza. így válik elő néha egy város a sötétből, dereng, egyre világosabban, minden falevelet látni, a házak kapui felnyílnak, emberek lépnek az utcára és beszélni kezdenek. A végén egy száj a másik száj fölé hajol, a szemek ájultan lecsukódnak."

E regényrészlet egy „álomfejtőnek" kiváló alkalmat kínál mind a regényszereplő, mind a szerző „elemzésére", az álomban fölmerülő jelképek és azonosítások értelmezésére. Hogy ez a látszólag önkényesen kiragadott részlet több szempontból is „funkcionális", igazolja a szembesítés egy másik részlettel. A mű második felében található jelenetben az álomkép néhány eleme ismétlődik, nyíltabban jelezve azokat a homoerotikus utalásokat, amelyek át-átszövik az egyes szereplők kapcsolatrendszerét. „A színész nagy kopasz lófeje előreesett. A száj Tibor fölé hajolt. Nagyon lassan, mintha még mindig láthatatlan ellenállást kellene legyőznie, vonakodva s mégis elkerülhetetlenül ragadt ez a száj Tibor fölé, gondosan s körülményesen. A fiú feje hátraesett a ráhajló fej súlya alatt. A szájak nem váltak el, a színész egyik kezével fogta a fiú hátraesett, csukott szemű fejét." Majd a regény záró részében egy harmadik bandatag, az áruló Ernő öngyilkossága utáni mozzanatok Ernő apjának, Ábelnek és az immár halott Ernőnek együttesét jelenítik meg, egy különös hármas viszonyra utalva, a korábbi „szimbolika" átszerkesztődésével. „Az ágyhoz vitte, lefektette, szemét két ujjal lezárta (az apa öngyilkos fiáét. EL), s közben hamiskásan mosolygott, mint aki nem akar a jó tréfa elrontója lenni. Ábel torkából felszakadt az üvöltés. A cipész odabicegett hozzá, tenyerével befogta száját, rendkívüli erővel egy székre nyomta le a rángatódzó testet és suttogva mondta: - Ne ébresszük fel..."

Aligha volna célszerű Freud, Ferenczi vagy akárki más pszichoanalitikus jelrendszerét a maga egészében rálátnunk a regényszerkezetet formáló emblémákra. Az valószínűsíthető, hogy Márai élt az emblémákkal. A Zendiilők motívumstruktúrájában a mélylélektani elemek, a belső történések mélylélektani nézőpontja fontos szerepet játszik. Ugyanakkor az önterápiás jelleget (a regényi önanalízist) az Egy polgár vallomásai ide célzó passzusa önidézetként artikulálja: „Gyerekkoromban két ilyen bandába sodródtam, (...) s aztán később, a háborúban, tizenhét esztendős koromban szegődtem el abba a másikba, amely már nagyban »játszott«, s egyik társunk életével is fizetett e különös játékokért."25 Ugyanezen a helyen olyképpen jellemzi önmagát(?) a szerző, mint aki az „ösztön-én" s a „szociális-én" törékeny kettősségét iparkodott egyensúlyban tartani, nemcsak bandába sodródottsága idején, hanem egész életében: „S ahogy gyermekkoromban leültem tisztán mosott kézzel, fegyelmezett tartózkodással a családi asztalhoz, s anyám vizsgaszeme nem látta meg rajtam, hogy már csak vendég vagyok közöttük, aki a másik világból, valamilyen furcsa szövetkezésből járok vissza a családba." A Zendiilők máshová is mutat, meglepő irányba. A bandatagok önleleplezési jelenetében hangzik el előbb a narrátori szó: „A gyertya csonkig égett". Majd a pajtáskori vágyódások tárgya, a saját veszélyeztetettségét sosem érző, naiv Tibor ismétli: „Á gyertya is leégett". Nemcsak a művön, hanem az életművön belüli utalásrendszert is szemrevételezhetjük, a több mint tíz év múlva megjelenő A gyertyák csonkig

33