Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)
nagy kérdés: igazában mit is neveznek a kommunisták irodalomnak? Bizonyos, hogy a kommunisták félreérthetetlenül megmondották, mi az, ami a kommunista szemlélet szerint nem kívánatos, nincs a „vonal"-ban; csak éppen azt nem mondották meg, mikor „pozitív" egy író, vagy egy művész, de rögtön tiltakoztak, mikor véleményük szerint „negatív" módon viselkedett valaki. Azok az írók, akik - érdekből, tájékozatlanságból, vagy jóhiszeműen, meggyőződésből - csatlakoztak a kommunistákhoz, beléptek a pártba és alávetették magukat a párt szellemi vonal- vezetésének, vagy csak rokonszenveztek vele: rövidesen megtudták, hogy a rendszer az irodalomban sem éri be az egyszerű engedelmességgel. Lelkesedést, pozitív alkotásokat követelt, de tökéletes félreérthetetlenséggel soha nem fogalmazta meg, milyen hőfokú legyen ez a lelkesedés, mikor „pozitív" a kommunista író? Az író, a művész ebben a társadalomban csak azt tudja meg - rögtön! -, ha valamilyen hibát követ el; de soha nem tudja meg teljes bizonysággal, sub specie aetcrnitatis helyesli-e a rendszer az író, a művész szemléletét és alkotását? Ezért a meggyőződések és a rokonszenvezők is hamarosan elkedvetlenedtek. Ebben az időben kezdődött a szovjet szellemi életben a Zsdanov-féle tisztogatás; a szovjet zeneszerzők, színi bírálók ellen vádakat emeltek és kifogásolták szempontjaikat, műveik szellemét. Ennek a tisztogatásnak természetesen kisugárzó hatása volt a magyar szellemi életre is. Mi, kihalásra ítélt polgári, nyugatos írók bizonyos rezignált nyugalommal figyeltük ezt a folyamatot, mert a rendszer már nem foglalkozott velünk, szellemi halálraítéltekkel. De az új vallás fiatal írástudó papjai nyugtalanul észlelték, hogy ez a szigorú Szent Szinódus nem éri be a párttagságot igazoló könyvecskével, nem elégszik meg a fejbólogató belegyezéssel: hívőitől, a kommunista meggyőződésű íróktól olyan feladatokat követel, amelyek író és művész számára egyszerűen meg- oldhatatlanok. Iparkodtam tárgyilagos maradni. Azt mondottam magamnak: lehet, hogy én, a polgári humanisztikus szellemben nevelt ember, ebben a kérdésben elfogult vagyok, nem látok tisztán. Mert nemcsak becsvágyó és kapzsi kontárok tolongtak az új oltárok előtt, hanem meggyőződéses emberek is: öreg írók, akik egy életet töltöttek a nyugati szellem szolgálatában, s most egyszerre, valamilyen tudathasadásszerű válság izgalmában, megtagadták a régi isteneket és leborultak a Keleti Bálvány oltárai előtt. Különös tüneteket tapasztaltam. Egy napon felkeresett egy fiatal leány - egyetemet végzett, művelt, radikális politikai gondolkozású, polgári család leszármazottja volt -, és elmondta gondjait. Ez a fiatal, művelt leány az egyetemen megismerkedett egy kommunista tanárjelölttel: a fiatalok megértették egymást, ro- konszenv szövődött közöttük, és a kommunista tanárjelölt eljegyezte a leányt. Egy alkalommal, meghitt beszélgetés közben, a fiatal leány elmondotta vőlegényének, hogy kedves írója Thomas Mann. A fiú - heves, szenvedélyes vita után - felbontotta az eljegyzést. Azt mondotta, ő, a kommunista, pontosan tudja, kicsoda Thomas Mann. Tudja azt is, hogy Thomas Mann nemcsak nagy író, de haladó szellem is. De Thomas Mann minden írásával, művészetével, humanizmusával menthetetlenül abból a polgári eszmekörből sarjadzott elő, és ahhoz a polgári világképhez, műveltséghez tartozik - akkor is, ha megtagadja azt -, amelyet ő, a kommunista, kénytelen megsemmisíteni. Minden értékével együtt meg kell semmisítenie ezt a polgári műveltséget, mert akadályozza a kommunista műveltség megvalósulását. Még akkor is meg kell semmisíteni ezt a polgári, humanista műveltséget, ha olyan értékek 18
