Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)
pusztulnak, mint Thomas Mann. Ő, a harcos és meggyőződéses kommunista, nem kötheti össze életét egy nővel, aki reménytelenül abban a szellemi világban nevelkedett, amelynek Thomas Mann egyik nagy értéke. A fiatalok szakítottak, a lány sírdogált, nem értette, mi történt? - s én nem tudtam tanácsot adni neki, de amit hallottam, elgondolkozatott. Végül, mert nem tudtam okosabbat, elmeséltem a hűtlen jegyes miatt sírdogáló leánynak Szexit Jeromos álmát. Az anekdota a vallás- történetből ismert, nem kellett részletesen elmesélnem: Szent Jeromos egyszer beteg volt és lázasan azt álmodta, hogy a Megváltó föléje hajol, megkorbácsolja őt és fenyegető hangsúllyal ezt kiáltja: „Te Cicerót olvastad....!" A Szent hideg verejtékben ébredt és szíve tele volt bűntudattal. Ez a történet különösen összevágott látogatóm élményével. Mert Szent Jeromos bűntudatos álmával egy időben egy másik, nagy keresztény, az Egyház szentje, Ágoston, még bűntudat nélkül, szomjas és lelkes érdeklődéssel olvasta Platónt, Arisztotelészt, s minthogy Szent Ágoston nemcsak művelt ember és jó keresztény, hanem irodalmi ínyenc is volt, feltehető, hogy Cicerót is olvasta. De ebben a században már egy másik nagy és művelt írástudónak, a műfordítók védszentjének, Szent Jeromosnak lelkében a kereszténység mint műveltség és életforma, olyannyira áttört és oly szigorú valósággá változott, hogy az antik, a pogány műveltség egy ilyen keresztény lázálmában csak bűntudatos alakban jelentkezhetett. Ez a folyamat gyors volt, alig néhány száz év kellett hozzá. S aztán ezer év következett, amikor a világ meglehetősen sötét volt és skolasztikus szerzetesek celláikban graecas sunt, non leguntur-kiáltással lapozták át olvasmány közben a görög szöveget. Lehet, hogy a humanisztikus műveltség számára is ilyen ezredév következik? A fiatal leányt nem tudtam az anekdotával megvigasztalni. Igaz, magamat sem. Búcsúzáskor figyelmeztettem még, hogy Szent Jeromos mást is tanít; egy helyt azt mondotta, kár egy szamár előtt citerázni. 9. A magyar irodalomnak mintha torkára forrott volna a szó. Amikor mégis megszólalt, bátortalanul dadogott. Mit is követeltek a marxista irodalmi vésztörvényszékek az írótól? Mindenekelőtt optimizmust. A kommunista irodalom - így mondották - az ember jövőjét illetően nem osztozik a Nyugat pesszimista szemléletében. Ez az irodalom hisz az ember - természetesen csak a kommunista társadalomban nevelt ember - jövőjében. Ezt a hitet az új kommunista irodalom meggyőző, formalizmustól mentes, egyszerű és érthető módon, az új realizmus szellemében vallja meg. Az írókat elküldték a bányákba, hogy ismerkedjenek meg a munkások életével, elküldték őket az üzemekbe, gyárakba. A munkások bizalmatlanul fogadták a látogatókat. E rövid, mesterségesen rendezett együttlétek alkalmával a kommunista írók természetesen nem ismerték meg a munkásokat, de a munkások vál- lukat vonogatták, amikor megismerték e fontoskodó környezet-tanulmányok ürügyén hozzájuk küldött írókat. Akik ezt elgondolták, nem számoltak az írói munka természetével: az író számára természetesen elsőrendűen érdekes tünemény a dolgozó ember, de az irodalom ismereteit nem hivatalosan szervezett tanulmányutakon szerzi, hanem más, sokkal bonyolultabb „környezet-tanulmányok" árán... Mindez kezdetleges volt, erőszakolt. Az optimista-kommunista irodalomtól meg79
