Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)
ha a bolsevizmus egy napon módot lát, hogy néhány szélességi és hosszúsági fokkal nyugatabbra is kiterjessze katonai, társadalmi és szellemi rémuralmát. A Nyugatot ez a veszély a valóságban ma már kevésbé fenyegeti, mint néhány év előtt. A védekezés erői öntudatosak. A Nyugat legjobb szellemei felismerték a szabad világ társadalmi, erkölcsi, gazdasági, hatalmi problémáinak minden időszerű következményét, s a szabad nyugati népek úgy döntöttek, hogy e problémák igazságos megoldása Nyugaton is elkerülhetetlen és nagy áldozatokat követel, de ugyanakkor eldöntötték azt is, hogy a problémák megoldása nem lehet a bolsevizmus. Mi hát a „megoldás"?... Ez a mi korunk nagy kérdése. Fajtánként, népenként, országonként, műveltségi és hatalmi körök szerint más és más megoldási lehetőségekkel kínálja önmagát a Nyugat. De a szavazó fülkékben, ahol a nyugati paraszt, munkás, értelmiségi szavazó egyedül marad lelkiismeretével, az elmúlt években mindenütt, ahol nem villogtak szovjet szuronyok a szavazó urna körül, úgy döntöttek a nyugati népek, hogy az eltömegesedett világ időszerű problémáinak megoldására nem választják a bolsevizmust. És ezekben a szavazó fülkékben, ahol a nyugati ember lelkiismerete szabadon felelhetett a kor nagy kérdésére, választ adtak a bolsevizmus történelmi tévedésére is. Ez a kegyetlen társadalomszervezési kísérlet, amely emberek tízmillióinak megsemmisítése árán, emberek százmillióinak rabsorsba taszítása árán egy utópia, az osztálynélküli kommunista társadalom ígéretében hajtotta végre vállalkozását, azt ígérte az irgalmatlan áldozatot elszenvedő százmilliós tömegeknek, hogy minden más társadalmi és gazdasági rendszer, így a kapitalizmus és a nyugati értelmű, embervédő szocializmus is önmagában hordja a felbomlás törvényszerűségét. A második világháború utáni rövid időszakban megmutatkozott, hogy ezek a rendszerek nem omlanak össze a világháború és azt követő nagy gazdasági megpróbáltatás tehertételei következtében, hanem rugalmasabbak, mint a szovjet államkapitalizmus, megrázkódtatás nélkül tudnak átalakulni a jóléti állam embervédő társadalmi és gazdasági rendszereinek új képletei felé. A bolsevizmus politikai és gazdasági arcvonala megbukott Nyugaton, s nem a „hideg" vagy a „forró" háború arcvonalain bukott el, hanem az öntudatos nyugati tömegek lelkiismeretének gyónófülkéjében, a szavazóhelyiségekben. Ez a tény, melynek valóságát kétségbeesett erőfeszítéssel, szellemi és katonai, rendőri vasfüggönnyel iparkodik eltitkolni rabtömegei elől a szovjet. De elégedetlen és tájékozatlan ember, különösen szellemi munkaterületeken, ahol a nyugati szabadságeszmék szellemében a kétely, a keresés és a tévedés joga csorbítatlan, sok maradt Nyugaton is. A bolsevizmus szellemi lélekgyilkosságainak híre áthatol a vasfüggönyökön. De a kételkedők, akik a „nálunk másképp lesz" jelszavát érdekből, tájékozatlanságból, vagy az érdek és tudatlanság egyvelegének következményeként lelkiállapottá alakult meggyőződésből hirdetik, s ennek az értelmiségi frontnak segédcsapatai, a csalódott társulások és ex-kommunisták, a nosztalgikus emlékezők, néha még mindig úgy emlékeznek meg erről a kísérletről, mint egy nagy történelmi és szellemi vállalkozásról, amely „nem sikerült". E nosztalgikus csalódottak és reménykedők vallomásaiból kihangzik egy feltevés, amelynek értelme majd mindig ez: „Gyönyörű lett volna a kommunizmus, ha a kommunisták el nem rontják". Az első világháború végén, amikor sok baja volt az antantvezérkarok bürokráciájával, Clemenceau tréfás komolyan azt mondotta, a háború olyan komoly dolog, hogy nem szabad katonákra bízni. így sóhajtja a csalódott 13
