Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)
4. Mindezt nem tudtam a pillanatban, amikor összebombázott és rombadőlt budai házam előtt a járdán ültem és bámultam azt, ami egy világból, amelyhez tartoztam, törmelékes állapotban megmaradt. Mit is tudtam abban a pillanatban? Később iparkodtam megérteni e pillanatok értelmét. Ilyen pillanatokban az ember inkább érzéseivel gondolkozik, mint értelmével. De ez érzések válságos pillanatokban pontosan fogalmaznak. Megértettem e pillanatban, hogy valaminek vége van, egy világ darabokra törött. Ebben a világban születtem, nevelkedtem, minden jót és rosszat, amit az élet adott, ettől e világtól kaptam. Volt sok rossz, idejétmúlt, sajnálatosan maradi hazám társadalmi berendezkedésében, de volt sok korszerű, emberséges intézmény is. Akármilyen volt, a hazám volt, ami most romokban hevert. Minden, amit szerettem és minden, amit nem szerettem, hozzám tartozott ebben a romhalmazban, ahogyan én, minden alkati hibámmal és alkati képességemmel, nem is voltam más, mint egy ösztövér idegrost ebben a halálosan sérült szervezetben. Itt még az ellenségeimhez is közöm volt; a magyar nyelv határain túl a barátaimhoz sincs elsőrendű közöm, - így gondoltam. Mindabból, ami történt, e pillanatokban, s az elkövetkező időben annyit értettem csak, hogy hazámat nem szabad ebben az időszakban elhagyni. Itt kell élnem, mert magyar író vagyok, aki csak ennek a népnek, a magyarságnak, s csak ezen a nyelven, magyarul tudom igazán elmondani, amitől félek, amit remélek. Szembe kell nézni a múlttal, melynek romjai körülöttem füstölögtek, s melynek emberi és szellemi kísérteiéi a félelmes jelen félhomályában még körülöttem kóvályogtak. Szembe kellett nézni a jövővel, mely nem kevésbé homályos és félelmes volt, - de szembe kellett mindenekfelett nézni a jelennel. Mi itt a tennivaló, számomra, egy polgári osztályból származó, s a maga fogyatékos módján nyugati műveltségű magyar író számára, ebben a jelenben, mikor orosz járőrök cirkálnak Budapest utcáin és bajonettes vörös katonák vonulnak fel hazám fővárosának útvonalain? Itt kell maradni, - ez volt e megrendítő időszak élményeire és kérdéseire az első, néma, belső válasz. Amint ez ilyen helyzetekben történni szokott, az összeomlást követő első időben az emberek nagy buzgalommal iparkodtak szerepet vállalni az új helyzetben. El kellett döntenem, a magam számára is, mi is itt a szerepem? Nem voltam politikus, nem voltam katona, sem diplomata. író voltam, s látnom kellett, hogy az a társadalmi réteg, amelyhez a múltban írásaimmal szólottám, súlyos morális válságon esett át a közelmúltban - a polgárság volt ez a réteg -, és még sokkal súlyosabb morális és társadalmi megrázkódáson esik át az új világban, mely az összeomlást követte. Nem tudhattam, kinek írok a jövőben? Az én hazámban, mint a legtöbb kelet-európai országban, a polgárság szerepe a történelmi századokban nem alakult ki olyan határozottan, mint Nyugat-Európában. A birtokos főnemesség, aztán a birtokos kisnemesség és a parasztság között, elsőrendűen Erdélyben és a Felvidéken, mégis kialakult egy társadalmi réteg, melyet nyugati értelemben polgárságnak lehetett nevezni. Az első világháborút követő évtizedekben, amikor a trianoni békeszerződés a régi Magyarország területének kétharmadát leszakította az országról, éppen ez a réteg, az öntudatos magyar, részben szász eredetű, de érzésben és műveltségben a magyarsággal egy sorsot vállaló polgári osztály, a felvidéki és erdélyi magyar, 7
