Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)

szász és zsidó középosztály tartotta elevenen az elszakított területeken, Csehszlovákiában és Romániában, a magyar műveltség öntudatát. Természetesen volt polgárság a trianoni Magyarország területén is, de ennek a társadalmi rétegnek arcéle nem volt olyan határozott, mint az erdélyi és felsőmagyarországi polgárság társadalmi és kulturális arcéle. A fővárosban élt egy nagyon művelt, de vékony zsidó társadalmi réteg, amely öntudatosan szolgálta a magyar műveltség ügyét, s a hajdani kultúrahordozó réteg, a főnemesség és a nemesség a Dunántúlon mindvégig megőrzött bizonyos szerepöntudatot a magyar műveltség iránt. A munkásság egy művelt rétege, a régi szociáldemokraták, tudatosan segítették a magyar művelődés ügyét, de számszerűleg ez a réteg kicsiny volt. Az ország nagy emberi tartaléka, a parasztság kiválasztotta tehetséges fiait, akik a magyar műveltségnek nagy szolgálatokat tettek, de a parasztság egészében, a magyar társadalmi és gazdasági rendszer sajátos következményeképpen, a maga népi kultúrájában élt és művelődött. A két világháború között, a trianoni Magyarországon, de már az első világháborút megelőző időben is, az iskoláztatás rendszere módot adott a szegény sorsú parasztságnak is, hogy kiválassza tehetséges fiait felsőbb művelődési feladatokra, - de a parasztság nagy egésze a városi, tehát polgárinak nevezett kultúrkörökön kívül élt, s ennek a kultúrkörnek formanyelve és problémái idegenek maradtak számára. Mindenesetre idegenebbek, mint a skandináv, a finn, vagy a balti parasztság számára, - ha nem is sokkal idegenebbek, mint általában a parasztság számára Kelet- Európában. A trianoni Magyarországon „polgárság" abban az értelemben, mint Nyugaton, nem volt, de a valóságban mégis volt egy nagyon alaposan művelt, minden időszerű kultúrprobléma iránt érdeklődő, s a múlt műveltségi hagyományait megbecsülő társadalmi réteg, amelyet polgári jellegűnek kellett nevezni. A századforduló óta minden magyar író ennek a szociográfiailag nehezen meghatározható, de valóságosan mégis létező társadalmi rétegnek írt Magyarországon. S ez a társadalmi osztály most mély válságot élt át. Kinek írok én, kinek írunk, a múlt műveltségében nevelkedett magyar írók, a jövőben, ebben az országban? Ez volt a kérdés, melyre rögtön, az összeomlást követő időszakban felelni kellett.

A válasz nem késett: a pillanat prófétái siettek kinyilatkoztatni, hogy az írók a jövőben csak a „nép"-nek, tehát a kétkezi dolgozó osztályok fiainak írhatnak. S úgy tetszett, a nagy összeomlás után a hivatalából, vagyonából, birtokából kiforgatott történelmi osztályok annyira elsorvadtak, hogy nem is maradt másféle kultúrahordozó társadalmi réteg az országban, mint a parasztság és a munkásság. Ezt a társadalmi réteget megközelíteni, a nyelvükön beszélni, a nyugati műveltség időszerű fogalmait és felfogását számukra az irodalom és a tudomány, valamint a pedagógia eszközeivel vonzóvá tenni, ez lenne - úgy tetszett - az időszerű feladat. A valóságban ez is másként volt. Az összeomlást követő első években megmutatkozott, hogy „polgárság" és „polgári műveltség" még mindig eleven kultúrahordozó elem maradt a megrázkódtatott, műveltségi alapjaiban megrendített országban is. Amíg a könyvkiadói, lapkiadói kísérletek számára bizonyos viszonylagos szabadság maradt az országban - tehát 1948 végéig -, amíg a közkönyvtárakból nem seprűzték ki az élő magyar irodalom termékeit, amíg a könyvkiadókat nem államosították, a háború és az inflációs nyomorúság gondjainak múltával az olvasmányt kereső magyar társadalom nem a kommunista propaganda-irodalom termékeit vásárolta, ha8