Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Tódor János: Az utcán harcoló ember

Lacival, akit Nándi támogat, nincs semmi baj, csak annyit mond neki a zakós főügyelő, hogy „nyomás az ágyba". Az éjszakai menhely szociális munkásainak szobájainak ajtajára az van írva, hogy ÜGYELŐK, de őket itt senki sem hívja így. Aki már törzsvendégnek számít a Dózsa György út 152-ben, tegezi és keresztnevükön szólítja az ügyelőket. Ők viszont minket, először ide tévedőket következetesen uraznak. Aki valamennyire is ismeri ezt a munkát, az aligha csodálkozik azon, hogy egy ilyen helyen valóban emberszámba veszik az elesetteket, s összehasonlíthatatlanul normálisabban beszélnek velük, mint akármelyik hivatalban.

Ma este hárman vannak szolgálatban, a főnökön (tweed zakós) és a csapatunkat beengedő fiatalemberen kívül egy rövid hajú, rövid ujjú pólót viselő fiú, még innen a húszon. Ő kísér mindenkit a fekhelyére.- Föl tud mászni? - kérdezi tőlem, amikor megnyugtatom, hogy jó lesz nekem a fölső ágy is.

„Mégis, mit képzel ez a kölyök! Olyan vén csotrogánynak látszom, aki képtelen fölevic- kélni a kakasülőre?!", gondolom, és csakazértis megsértődöm. Pedig, ha kívülről látnám magam sáros és szakadt farmerben, feketéből koszos szürkévé fakult, felmosórongy állagú ezeréves NDK-gyártmányú dzsekimben, három fejnyire tágult, folyton táskás szemeim felé jojózó kötött sapkámban; rendezetlen „mákos" szakállamról már nem is beszélve...

Zavarban vagyok, bizonyítani szeretnék. Ezért aztán csak a kabátomat veszem le, de ahelyett, hogy kicsavarnám és az ágyam végére teríteném száradni, párnát gyűrök belőle. Ezután, akárha a korláton akarnám megcsinálni a haskelepet vagy mit, megmarkolom a két felső ágy peremét, fölugrom, ott himbálódzok egy darabig, ám a szükséges magasságba lendülni képtelen vagyok. Mintha két betonkocka lógna a lábfejemre akasztva (no persze, hol van az egykor legendás hasizom!), bakancsom úgy megszívta magát vízzel, képtelen vagyok legyűrni a gravitációt. Ágyam alatt egyelőre még nem lakik senki, viszont a mellettem lévő alsó ágyon fekszik egy fickó, aki, mikor már harmadszor vétem el, rám vakkant, ha így folytatom, összedöntöm mind a négy ágyat.

Végre fenn vagyok, alattam sötétbarna műbőrrel bevont szivacsmatrac. Takaró, lepedő, párna nem jár a menhelylakónak. Igaz, a takarót nem is lehetne elviselni, olyan meleg van itt, mint a pokolban. (A régi, szép időkben, amikor még csak a Dobozi utcai menhely, a „Lordok Háza" létezett, reggelente fertőtlenítős vízzel slagozták le a fapriccseket.)- Minden rendben, negyvenegyeske? - mosolyog föl rám a legifjabb a ránk ügyelők közül. - Ha akar, még lejöhet, a negyvenes még üres.

Á, szóval én vagyok a 41-es. És tényleg, az ágy végében ott van kis táblára festve a szám. A mögöttem lévő alsó ágyon (43-as) Nándi rendezkedett be, vele szemben hanyatt fekve horkol Laci. A kucsmás-ponchós Márton bátyó bal oldali, alsó ágyszomszédom (38-as). Fölötte egy kék mackófölsős ember nyújtózkodik, katonai gyakorlónadrágjának összekötött szárára ráhúzta piros bokafiksz zokniját. Amikor fölmásztam, a 39-es még a fal felé fordulva hátát mutatta, minden bizonnyal a zajra ébredt föl, amit csaptam. Most feje alá tett kézzel a plafont bámulja. Legszívesebben én is ezt tenném, ám nem tehetem, mert éppen a szemembe lóg a neon. Hogy kivédjem, dzsekim zsebéből összehajtogatott újságlapot halászok elő. Népszabadság, 9. oldal. Két írás van rajta, az egyik, amiért eltettem, egy, a hajléktalan-helyzetet elemző cikk, kötelező olvasmány, már betéve fújom. így aztán marad a neonfény elleni védekezésképpen a másik, egy Csintalan-interjú, amelyben az extravagáns MSZP-képviselőt nyaggatják. Egyebek mellett azzal, hogy őt az öltözködése miatt is bírálta Horn Gyula. Mire ő: „Megígértem, ha erre van szükség, változtatok az öltözékemen..."

Nekem is ezt kellene tennem, jut eszembe. Túlságosan is szerettem volna külsőleg idomulni a környezethez, olyannyira, jól sikerült, hogy most negative lógok ki belőle. Alulöl- tözötten a menhelyen. Leleplezték a kaméleon tollnokot - ízlelgetem leendő írásom munkacímeit.

118