Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Tódor János: Az utcán harcoló ember
ről nézni, ahogy elmeszelnek. Erre idegesen kapkod a zsebe felé, hogy visszaadja a lóvét, közben meg arról vaker, hogy ő úgy van kirendelve, fogalma sincs az ügyemről. Mondtam neki, hogy egy szerencséje, hogy elnapoltak, mert ha bevarrnak, tutira megkerestem volna utána. Na, ő magyarázta akkor, hogy ne majrézzak, szerinte pénzbüntetéssel megúszom, maximum felfüggesztettel...- Nándi, gondolod - fordul a háta mögött behúzott nyakkal kussoló, szakállát vakargató férfihez -, hogy elmennék a tárgyalásra, ha tudnám, hogy „bemérnek"?- Az Isten mentsen meg téged attól, Petikém - így Nándi, de mire belemelegedhetne a smuzolásba, már senki sem figyel rá. Ugyanis két új figura fordul be a menhelyhez vezető sikátorba. A hórihorgas úgy jön, derékból kilengve, mintha mozogna alatta a hókásás föld. Célfotón látni ilyen előredobott felsőtestet, fejet, csakhogy az a száz méter vagy éppen a nyolcvan gát végén, lendületből van; ez meg lassú és folyamatos, és ki tudja, mióta tart. Mindenesetre akkor ér véget, amikor a mustársárga bársonydzseki jobb válla a négyszáz ágyas fröcskölt falán végez.- Na, a Laci megint be van baszva - szögezi le Nándor, aztán a Laci mögött célba érő emberrel kezd el ordibálni.- Miért hagytad, hogy ennyit igyon! A múltkor se engedtek be miatta a Dankóba. Ott verte a vaskaput, az a szemüveges gyerek, az ügyeletes, ki akarta hívni a rendőröket.- Te csak hallgassál, Nándi! - kiabál a másik is. Zömök, bajuszos, sötét bőrű ötvenes, kucsmáját a fülei tartják, színehagyott, bokáig érő ballonkabátjára terítve kockás pokrócot hord, akárha poncho volna.- Ott hagytál bennünket, cipelhettük azt a bazi vastag rézrudat. Meg is kergettek bennünket a Rózsadombon.- Nehogy már ketten ne bírjátok el... - horkan föl Nándi.- A Lacival...?! Hát ez már akkor se volt magánál. Te meg elszaladtál.- Anyád, az szaladt el! Azt sem tudtam, merre mentetek...- Nandi - így mondja a kockás pokrócos, a-val -, én tisztellek téged, tudod jól, miért beszélsz így velem? Nándinak szerencsére már nincs ideje válaszolni, mert a rácson túl nyílik a menhely ajtaja. Néhány pillanatig csak egy fejet látni, mintha nem tudná eldönteni, hogy a hozzá tartozó testet érdemes-e húsz lépésen át a cudar időnek kitenni. (Persze ez csak a lassan egy órája ázó-fázó, lassan türelmét vesztő pszeudó-hajléktalan futó benyomása. Ugyanis a szürke pulóveres, barna hajú fiatalember már itt is van, kulcsaival a lakaton babrál.)- Szerencséjük van, uraim, éppen hat helyünk van még - mondja és maga előtt terel bennünket befelé. A jobb turistaszállások tömeghálóit idéző terem falai makulátlan fehérek. A legtöbb kék színűre mázolt emeletes vaságyon - lehet belőlük vagy negyven pár - már fekszik valaki. Társaim, ahelyett, hogy gyorsan elfoglalnák a még szabad alsó ágyakat, iratok után kutatnak zsebükben, szatyrukban, majd megadóan állnak sort. Az íróasztal mögött, pontosabban előtte, hiszen a falhoz van tolva, tweed zakós, középkorú férfi ül. Ahogy nagy alakú füzete fölé hajol, jól látni, hogy a feje búbján kopaszodik. Utolsó vagyok a sorban, előttem áll Nándi, kezében a hajléktalan igazolvány meg valami vény.- Ha legközelebb jön, hozzon egészségügyi papírt - mondja a nevet, születési dátumot, igazolványszámot körmölő hivatalnokforma ember, amikor sorra kerülök és átnyújtom a személyimet. Nyilván kiolvassa tekintetemből az értetlenséget, mert türelmesen magyarázza:- Tüdőszűrőre kell elmenni először, aztán igazolást kell beszerezni arról, hogy nincs járványos betegsége.- Jöjjön már, Márton bátyám - szól oda engem befejezve a ponchós öregnek, aki álltában elszundított. 117
