Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Standeisky Éva: Szálak és csomók a szénakazalból (Dokumentum-böngészés a Történeti Hivatalban)

amit most végre észrevettem. Az író életrajzi okokból szorosan kötődött a városhoz, ahová elhívtak, hogy beszéljek róla. Ezt már az iskolában tanították nekem, de soha nem jutott eszembe sem a személyről a helység, sem a helységről a személy, vagy annak valamelyik munkája.

A felkérő levél azt is mondta, hogy az éjszakát a szakközépiskola kollégiumában fogom tölteni. A zárómondat azzal biztatott, hogy a szakközépiskola közel van a vasútállomáshoz. Utóbb kiderül, hogy ez az állítás csak nagy általánosságban igaz. Berlinben például, ahol két távoli városrész között nyolcvan-kilencven percet is lehet utazni U-Bahn-nal vagy városi vasúttal, a szakközépiskola valóban közeli célpontnak számítana. Itt nekem azt mondják, hogy a levélben megadott utca nagyon messze van, öt megállót kell menni a tizenkilences busszal. Öt megállót éppenséggel gyalog is meg lehetne tenni a bágyadt őszi napfényben, de a panelházak közt vezető, forgalmas, széles út ettől elveszi a kedvemet.

Berlinben otthon voltam. A világvárosi nyüzsgésben mindenki egyformán idegen, s az ősberliniek is csak a saját kerületüket ismerik, a szomszéd kerületben már elbizonytalanodnak. Kiejtésem alapján rendszerint osztráknak tartottak, s a törökök, kurdok, afrikaiak mellett nem keltettem különösebben egzotikus benyomást. Kintlétem első heteiben egyszer megkérdezték tőlem, nem írnék-e alá egy tiltakozó ívet a kerületi kórház tervezett bezárása ellen. Azt feleltem, hogy a tiltakozással egyetértek, de nem vagyok német állampolgár. Nem számít, mondták az aláírásgyűjtők, az a kérdés, be vagyok-e jelentve. Be voltam, aláírtam. A rákövetkező év során még legalább négy-öt alkalommal foglaltam állást berlini ügyekben ugyanígy.

Abban a Pest megyei faluban, ahol könyveimet írom, és ahová tizenöt éve rendszeresen kijárok dolgozni, nem vagyok bejelentve. A falugyűlésen, amelyet egy terület értékesítése miatt hívtak össze, nincs jogom sem szavazni, sem felszólalni; és, amit esetleg furcsának tarthat az olvasó, nem is ragaszkodom hozzá, hogy ilyen jogaim legyenek. Noha magáról az ügyről igen határozott véleményem van. Mindenki úgy járul hozzá szülőfaluja tönkretételéhez, ahogy neki jólesik, illetve, ahogy valóságos vagy vélt érdekei diktálják. Nekem nem jutott szülőfalu, és talán így van ez jól. S ha különböző okokból is, de Magyarország lakosainak nagy része így van ezzel. Ami engem illet, nekem ebben a faluban nem az az érdekem, hogy számon tartsanak, hanem az, hogy megtűrjenek, és hagyjanak dolgozni. Nincs okom panaszra, hagynak.

A tizenkilences busz megállójában valaki elmagyarázza, hogy a MOL- benzinkút után kettővel kell leszállnom. A busz panelházak, aztán raktárépületek, aztán másfajta, régebben épült panelházak között halad. Elmegyünk egy benzinkút mellett, ez azonban egy ARAL-benzinkút. Megkérdezem egy idősebb asszonytól, van-e itt a közelben vendéglő. Merthogy használtruha-kimérések vannak, azt látom: „Timcsi-Turcsi", „All a bála-bál", ilyenek. Az idős asszony lefordítja kérdésemet egy másik idős asszonynak: „A fiatalember kajálni akar!" Mire a másik azt mondja, hogy a Pingvinben lehet kajálni, van ott rizses hús meg pörkölt is. A szomszédasszonynak San Franciscóból jönnek rokonai, azok is a Pingvinben kajálnak.

113