Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Standeisky Éva: Szálak és csomók a szénakazalból (Dokumentum-böngészés a Történeti Hivatalban)
Márton László Ismeretlenül otthonosan Ősszel egy kelet-magyarországi városban volt dolgom. Ideírhatnám a nevét, de akkor megfosztanám az olvasót az ismeretlenség érzésétől, amelyet amúgy is jóval nehezebb felidézni, mint a meghittségét. Ezt a várost életem folyamán soha írem volt alkalmam megismerni. Egyszer elvégeztem egy munkát a színháza számára; akkor el is mentem a bemutatóra, tehát nem állíthatom, hogy nem jártam ott. Jártam, több mint egy évtizede, s még emlékszem arra az útra. Emlékszem mindenekelőtt az előadásra. A színészekre. A szöveg némely fordulataira. A kuncogásokra és nevetésekre egy-egy poén után. Arra is emlékszem, hogy zsúfolt hétvégi vonattal utaztam oda. A vonaton, még az út elején, igazoltatás zajlott. Egy húsz év körüli fiúnak nem volt meg az igazolványa, de nem őt keresték. Később azt mondta: „Engem ez nem hat meg." Előadás után sokat beszélgettem a rendezővel; akkor fogalmazta meg színházi munkájának egy lényeges dilemmáját, és akkor sejtettem meg, abban a városban, hogy az egyéni döntéseknek a színpadoir kedvező hatalmi pozíciókon belül is milyen szűk mozgásterük van. Magából a városból csak annyira emlékszem, hogy sötét utcákon vágtam át. Most ősszel, mielőtt elindultam volna, kezembe került egy autóatlasz a hatvanas évek elejéről. Rálapoztam a városra, bár tudtam, hogy azóta semmi sem úgy van. Az utcák vagy az akkori bankjegyeken látható személyek, vagy kommunista vezérek s mártírok nevét viselték. Még egy Zsdánov utcát is feltüntetett a térkép. Azoknak a girbegurba utcácskáknak a nevét nem tüntette fel, amelyek helyén ma már több, mint huszonöt éve lakótelepek állnak. Az egyik ilyen panelházban lakik egy férfi, aki valamikor nagyon régen, a hódmezővásárhelyi laktanyában és a pesti bölcsészkaron a barátom volt. Később elhagyta az országot, mert nem bírta itthon, külföldön szerencsétlenné vált; még később, egy évvel a fönt említett színházi bemutató után, hazatérhetett, ám a sorsa ekkor már nem bizonyult jóra for- díthatónak. Tizenhat éve láttam utoljára. Megfordult a fejemben, hogy elkérem a címét, de aztán arra a belátásra jutottam, hogy ez a tizenhat év nem hidalható át, és nem kértem el. Feladatom az volt, hogy egy régebben élt magyar íróról beszéljek. A felkérő levél azt mondta, hogy erre a műveletre egy közgazdasági szakközépiskola előcsarnokában kerülne sor. Az író fontosabb munkáit már gimnazista koromban olvastam. Akkor azt hittem, értem őket; utóbb rájöttem, hogy nem értettem belőlük úgyszólván semmit. Azóta újra meg újra előveszem a könyveit, s újra meg újra olyan érzésem támad, hogy előtte valami lényegeset nem vettem észre bennük, 112
