Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Sándor Iván: Drága Liv! (regényrészlet)
Ugye leültünk a hídon egy padra a szenegáli meg kenyai árusok közelében, akik szőnyegeken és csomagolópapírokon árulták a fafaragásokat, a bőrárukat, a csontfigurákat. Kilencedik éve élek Párizsban. Még mindig nem tudtam hozzászokni ahhoz, amiről azt mondjuk, hogy más a város ritmusa. Ilyen gyorsasággal avattál be az életedbe és cserében én is többet mondtam el magamról, mint bárkinek a barátomon kívül. A francia nélkül biztosan nem ismerkedtünk volna meg. Olvastam valahol, hogy mennyi mindennel vagyunk összekapcsolva, amiről nem tudunk, és az, ami valakivel megtörténik, beleszólhat a sorsunkba anélkül, hogy tudomásunk lenne róla. Még nem mondtam el Neked, de itt az ideje, hogy elmeséljem, mit tudtam meg később a fiúktól a franciáról. Ezt persze Te már régen ismerted, de elhangzott egy mondat, amit nem ismerhettél. Eddig nem mertem Neked elmondani. A rue Mazarine és a rue Buci sarkán álló zöldséges üzlet tulajdonosa. Az üzletet a felesége vezeti, ő csak kisegít a pénztárnál és a kis irodában. A jobb lábát nem tudja behajlítani. A térdét szétverték negyvennégy tavaszán a gestapósok. Partizán volt. Elfogták. A rue Jacob sarján álló épületben volt a Gestapó-parancsnok- ság. Alig száz méterre a Café Celtique-től. Nehezen élte túl a kínzást, azóta bottal jár. Mióta nézheti onnan a kis teraszról a rue Jacob sarkán álló épületet? Miért nem vettem észre a botját? Láttam, hogy a lábait mereven előrenyújtja az asztal alatt. De a botját hová támaszthatta, hogy nem láttam? A fiúk azt is elmondták, hogy akkor megy le a kávézóba, amikor még nincs ott a délutáni sokaság. Akkor jön el, amikor az ismerősök már felszedelődzködtek. Minél kevesebben lássák, amint végigbiceg a zöldséges boltig. A fiúk azt is elmondták, hogy Monsieur Montand Madame Maquizard-nak szólítja az anyádat, aki néha nála vásárol. Anyád - az mondta el a fiúk közül, aki hallotta - szomorú mosollyal tiltakozik, ugyan, Monsieur, de hiszen engem csak azért vittek Kecskemétről Mauthausenba, mert zsidó vagyok, az én esetemben szó sem volt ellenállásról. Monsieur Montand erre azt mondta: Madame! Aki megjárta Mauthausent, az kiérdemli ezt a megszólítást. Biztosan tudsz erről te is. De arról nem, hogy a fiú, aki nekem elmesélte, hozzátette, hát isteni nő ennek a kis szöszinek az anyja is, nem tudom, melyiküket választanám. Mikor a Ponte Neuf-on elbúcsúztunk, sokáig bámultam a híd karfájára támaszkodva. A rakparton az autók ugyanúgy kergették egymást, mint máskor. A Notre Dame is ugyanolyan zöld volt a délutáni fényben. A víz is ugyanolyan szürke. A hidak felett a tornyok és a háztetők, balra a Louvre tömbje ugyanúgy a turisták kedvenc képeslapfotóira emlékeztetett. Mégis úgy éreztem, hogy valami megváltozott. Minden, amit láttam, jobban hozzám tartozott. A zöldnadrágos, sárgapólós szenegáli fiú, aki guggolva árulta az ajándéktárgyait, odaszólt, szép napunk van, uram. Összekapcsolódott a jóérzés bennem a régi nyaraim emlékeivel, amikor először jártam Budapesten a barátommal a Mar15
