Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Zelei Miklós: A kettézárt falu
5. Említettem volt önnek, kedves barátom, hogy ezen az elátkozott földön, amit Nagykunságnak neveznek, nem elég a sok-sok isteni csapás, melyek aszály, terméketlen föld, jégeső, árvíz avagy harapós fagyok képében mérik az emberekre a kemény megpróbáltatásokat, még tetézik a sok bajt azzal, hogy ide szórják bombáikat a magas levegőeget uraló harci repülő szerkezetek. Erre már céloztam önnek egyik előző levelemben. Ön talán túlzásnak érzi, de itt mintha örökös háború dúlt volna, s a szomszédos falvak, városok ezt igen megszenvedték volt. De csak sorjában! Évekkel ezelőtt mentünk Karcag határában, olyan elszánással és lendülettel, mintha legalábbis azt mondtuk volna: Avis au Japon! István, önkéntes kalauzom ebben a földi purga- tóriumban nagy élményt ígért. Mondhatom, kedves barátom, a porfelhőbe fulladt dúlőutak, a kiszikkadt földek, az ájult természet nem sok jót ígértek. Ahogy áthaladtunk egy csatorna hídján, jobbra fordultunk, megálltunk. A kiégett, sárgásbarna legelőkön túl látszott egy kis falu, melynek neve Nagyiván. A templom és a házak körvonalai lágyan reszkettek a forróságban. Némi homloktörölgetés után elindultunk. Hamarosan egy sárga tábla figyelmeztetett, hogy a bombatérre nem mehetünk be. A levegőben időről időre feltűnt egy-egy repülőgép, s néhány kilométerrel odébb, keleti irányban, lecsapott a célra, aztán hirtelen felemelkedve eltűnt a messzeségben. Az orosz és a magyar nyelvű felirat ugyan tiltotta, de a tilalmat megszegni oly édes, így mégis továbbmentünk hű Vergili- usommal a pokol mélye felé. Magasodott előttünk egy őrtorony, őrt azonban nem láttunk benne. Errefelé még tanyák is lapultak a közelben, s azt gondolám, lakóik vagy süketek vagy vakok, mert másként hogyan bírnák elviselni ezt az örökös bombázást, géppuskázást, a Karcagig világító sztalingyertyák éjszakai fényét? Én mondom, barátom, elképedtem, hogy mi mindenhez képes hozzászokni, alkalmazkodni az ember! Mentünk tovább, s bevallom önnek, furcsa izgalom vett rajtam erőt, olyan erős, hogy ha fegyver lett volna nálam, talán előrántom és ráfogom még egy fűben riadozó nyuszira is. Hála Istennek, utunk során eddig a pontig még nem esett bajunk. II y a une providence pour les voyageurs! Hamarosan egy sorompó állta utunkat, rajta kétnyelvű felirat: Állj! Lőnek! Barátom, később, amikor már otthon, e veszélyes kalandból ép bőrrel megmenekülvén ezeket a sorokat írom, minek tagadjam, még akkor is remegett a kezem a feszültségtől. Mert a sorompó és a tábla ellenére, mondanom sem kell, ugye, haladtunk tovább. Az út lassan a gyepbe veszett, erre már csak a repülők jártak. Valószínűtlenül kihalt volt a táj, mégis az volt az érzésem, hogy valakik, nyilván katonák, itt vannak valahol és figyelnek minket, talán éppen fegyvereik célzókeresztjén át. Álltunk, kémleltük a célterületet: Tankok, nagy járművek rozsdásodtak golyóütötten, a pilóták alighanem ezeken tanulták a célzást. Valóságos kráterek tátongtak mindenfelé, a bombák ütötték a földön ezeket az iszonyatos sebeket. István intett, visszafordultunk. Megkönnyebbültem, amikor magunk mögött hagytuk ezt a li- dércnyomásos vidéket. Az átélt élmény annyira megzavart, hogy kísérőmtől angolul kérdezém: Are you of the country? Csak értetlen arcát látva kaptam észbe, s helyesbítettem: Idevalósi ön? István kérdőn nézett rám, hiszem már az eddigiekből is tudhatnám a választ, végül így szólt. Igen. Ide születtem. Mire kiszaladt a számon: Du guignon. Kalauzom megkérdezte: Tessék? Legyintettem: Semmi. Találkoztunk egy emberrel, kit István, illő üdvözlés után, a bombatérről faggatott. Az elmondta, hogy született karcagi, s gyerekkorában az a terület, amelyre ma a bombákat dobják, több száz marhának és több ezer birkának adott jó legelőt, s a város sok tehén- és lótartó gazdája hetekig járt ki erre a területre szénát kaszálni. A repülőgépek pilótái, amióta ideette őket a fene, azzal szórakoztak, hogy alacsonyan repültek a szénát gyűjtők fölé rettenetes hangorkánt keltve, mire a kinyűgözött lovak elvágtattak a világ négy sarka felé, s 86