Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Zelei Miklós: A kettézárt falu
órák teltek el, mire gazdáik összefogdosták és lecsillapították őket. Ha az őrtoronyban lévő katona fellőtte a piros színű rakétát, utána már nem lehetett a földeken dolgozni, s aki mégis megpróbálta, lovas katona termett mellette, fenyegetőzött azon a ronda muszka nyelven, még a géppisztolyát is ráfogta a magyarokra. Sokszor a nagyon szépen szárított és gondosan összerakott szénaboglyák helyén másnap a gazdája csak apró hamukupacot talált. A hetvenes években már nappal sem volt biztonságos azon a területen dolgozni, mert annyi volt a bombatölcsér, mint rostán a lyuk, nem beszélve a rengeteg bombare- peszről, kilőtt töltényhüvelyről, fel nem robbant rakétáról és egyebekről. Az idős férfi elmondta még azt is, hogy egy család pár évvel ezelőtt kiment horgászni a Németéri csatornára, de egyszer csak repülőgépek szálltak el felettük, s a fejük fölött oldották ki a bombákat, amelyek a közelükben értek földet. Olyan félelmetes volt, hogy a kislány sírőgörcsöt kapott. Ez a sokat látott ember tanúja volt annak is, ahogy az orosz katonák trotillal robbantották a halat, nem vacakoltak a horgászással. A férfi, mint említi, sajnálja az unokáit, mert azok felsírnak álmukban az örökké gyakorlatozó repülőgépek miatt. Az egyik, amikor meglátta az égen függő sztalingyertyákat, így szólt: Papám, mi az, háború lesz? Aztán az öreg már az egyik régi kaszálásakor esett szörnyűséget meséli. Két parasztszekérrel mentek ki a Németéri csatorna gátjára. Megálltak, éppen meg akarták fordítani a gát tetején a kocsit, amikor látták, hogy húznak a repülőgépek. Nagyon közel robbant a bomba, egy nagy füstfelleg kerekedett, a légnyomás őt levágta a töltés oldalába, hét szilánk fúródott belé, a lábába, a farába, egy átvitte a baloldali tüdejét, a mellkasában összezúzott három oldalbordát, ott rekedt meg. Három ló rögtön kifordult a hámból, ott pusztultak el, annyira telibe kapták a szilánkokat. Őt a szekérderékban vitték, Ágotánál már eszméletlen volt, végül a szolnoki kórházban kötött ki, ahol megműtötték. Hat hétig feküdt bent, hat hónapig volt betegállományban. Próbáltak egy kis kártérítést kérni az oroszoktól, de nem kaptak, magyarázta a férfi, aztán elköszönt, ment a dolgára. Kedves barátom, tudom, nehéz elhinni ennyi rémséget abban a világban, ahol ön él, s ahol csak a hírekből ismerik az olyan dolgokat, amik naponta riadalmat okoztak itt Kunország peremén. Pedig ez még nem minden. István is mesélt hazafele menet: látta, hogy a repülőgépekről néhány esztendeje egy hodály közelébe dobták a bombát, s a robbanás leseperte a cserepeket a tetőről, kiszakította az ajtó- és ablakkereteket. Egy kunmadarasi juhász a réten lévő tanyájában éppen névnapját készült ünnepelni, amikor a közeibe lelöktek egy bombát, a mennyezetről hullott a mész, a tapasztás, a por az ünnepi vacsorába... Nincs hely azt a sok jajszót leírni, mi a bombatér miatt Cumania lakóiból kiszakadt, s ezek az emberek mégis kitartanak lakóhelyükön nec plus ultra, nem szedik a sátorfájukat a könnyebb megélhetés reményében, nem kerekednek fel, hogy szebb és gazdagabb, nyugalmasabb és boldogabb vidéket keressenek lakhelyül. Szelíd barbár kalauzom mondta kérdésemre, hogy ők olyanok, mint egy piciny madár, az itt honos széki pacsirta, amely bármi van, nem költözik el, inkább kipusztul. Hát e kicsiny madár ideájával búcsúzom most öntől, barátom, s igyekszem erőt meríteni, hogy folytatni tudjam utamat a pokol e mély bugyrában. 6. Milyen bántóan kevés, kedves barátom, amit én tudok a Nagykunságról, amely pedig lassan szinte a hazámmá leszen! Oly régen időzök rajta, hogy ellenségeim már nyugodt lélekkel megvádolhatnak egy kiadós mazochizmussal, mondván, szinte élvezem a száműzöttséget, a kivetettséget. Mit tagadjam, néha eszembe ötlik, milyen jó lenne otthon, talán éppen az ön becses társaságát élvezném most, s csodálnám szellemének pazar tűzijá87
