Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Zelei Miklós: A kettézárt falu
Csokmán, Arhos. Kisturgonyán volt Jangorcse, Nesta. Móricon volt Kara, Csobon, Pabar. Hegyesboron volt Bölöjte. Kolbászon volt Kocsor, Kocsbur, Kara, Bekös. Bócsán volt Szagur, Bektur, Csörke, Bökmes. Fábián Sebestyénen volt Csorbán, Csicsek, Kocstor. Kakaton volt Tapse. Homokszálláson volt Csöbök. Elképzelheti, mit éreztem, miközben István záporoztatta rám a puszta kellős közepén ezeket a szavakat! Sebesen jegyzőm őket füzetembe, el ne szálljanak, mint némely könnyen riadó vad madár. De e felsorolástól függetlenül is olyan kifejezéseket használt Barbaricum fia, hogy az ember szinte csettint. Például a télre célozva mondá: Micsoda kotorgány idő szokott itt lenni! S ő maga is mennyire élvezte ősei sok-sok szavát, kifejezését! Mosolygott, s áhítattal, átszellemült orcával ejtette ki a szavakat: bicsak, bögöly, buzogány, csákány, csalit, csanak, csők, hurok, kábák, koboz, komócsin, komondor, kun, kuvasz, nyőgér, pőcsik, terem, toron tál, tőzeg... Vagy: árkány, cötkény, csabak, daku, boza, barag, kajtár, kamcsi, kangyík, kapkány, karambél, ontok, torgányó. S meg is magyarázta István, hogy melyik szó mit jelent. Például az árkány annyit tesz, hogy csikófogó hurkos pányva. A daku egy ködmönféle viselet. A boza egy italféle. A barag kutyát jelent. A kajtár vándormadarat. A kamcsi ostort. A kangyík értelme: nyeregrész, szíj. A kapkány róka és görényfogó csapda. A karambél mezei fátyolvirág. A torgányó is növénynév. Örömöm nagy volt. Mintha kedves barbárom, míg egyéb dolgokat megmutogata, vín egy korcsmára, ahol mind ő s mind én megzajosodánk az sertől. így örvendtem egy már kihalt nyelv eme sok-sok leletének, s ezek a kun szavak valósággal megigéztek, mint megannyi mívesen faragott kőláb, jól rakott katedrális. Feledém a tüzes nyilait lankadatlanul lődöző napot, a piaci lármát csapó madárnépet, a fehéren izzó sziksós földet, az elalélt, satnya, ritkásan kornyadozó fűcsomókat, elfeledém ezt a pusztát, melynél alig lehet rettentőbb a pokolbéli katlan melege, de amely rögvest áthághatatlan tengerré változik, amint megkönyörül az ég a tikkadó természeten és vizet küld szomja csillapítására, feledém e kegyetlen világ minden megpróbáltatását és érdekes látnivalóját, s elmerülök az István által elém szórt ősi szavak szépségének és különösségének csodálatában. Minden szó szinte egy darab Ázsia, oly szép és gazdag, mint ez az óriási kontinens. Elgondolkodék az ezen országban mostanában sűrűn hallott legnagyobb óhajról, hogy tudnillik csatlakozni szeretnének Európához. Annyit emlegetik Európát, s annyira csak Európát emlegetik, hogy az ember gyanút fog: ennyire Európa-rajongó csak egy ázsiai nép lehet. Vajon miért feledik el gyökereiket, melyek minden kétség nélkül a messzi keleti pusztákhoz kötik őket? Vajon miért nem említik soha Eurázsiát, vagyis múltjukat és jelenüket együtt? Pironkodnak miatta? Letagadnák a keleti füves pusztákon töltött sok-sok évszázadot, évezredet? A keleten maradt testvéreket, rokonokat? Mit gondol, kedves barátom, megmaradhat így egy nép? Megmaradhat? Meg? Au contraire! Aki idegen és talmi értékek után sóvárog, s a magáét nem becsüli, hova jut? Európába? István szerint nem. Az ilyen nép olyanná válik, mint géva a nyakon, mondta egyszer hű Vergiliusom, az itteni pórnép nyelvén fogalmazva meg a nemkívánatosságtól való félelmét. Nem értem, kedves barátom! Az a nép, amelyiknek csak egyetlen pihenő alatt ennyi drágakövét tudják az idegen elé szórni, amint azt István tette volt a kun avagy kunszerű szavakkal, az a nép alig tud ezen drágakövekről valamit, ha még használja, igyekszik elfeledni, és siet elméjének valamely elhagyott és sötét kriptájába zárni, s a világ minden kincséért nem támasztaná fel fiai vagy unokái kedvéért. Szomorú vagyok, kedves barátom, s ön megérti bánatomat: gyászos dolog még egy tőlem mégoly idegen nép haláltusáját csak végignézni is. Ön tudja: én nem funerátornak jöttem ide! 85
