Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Zelei Miklós: A kettézárt falu
mondjuk, a franciák. Válaszolnak tényszerű kérdésekre, ellátnak a szükséges tudnivalóval, megmutatják az utat, de az már nem tetszik nekik, ha egyszerűen csak beszélgetni akar velük az idegen. Ugye nem neheztel rám, amiért gondolataimat au natúréi szolgálom fel? Sokat töprengek e csaknem tökéletes népet látva. Az emberek olyanok, mint a növények: sosem nőnek szerencsésen, ha nem kapnak megfelelő gondozást. A nyomorban sínylődő népeknél a faj kivész, és nem egyszer elcsenevészesedik. Mit látok itt? A föld olyan mértékben van megművelve már a hatvanas-hetvenes években, hogy minden program szerint él és nő. Az emberek birtokukba kerítették és megsemmisítik szabadságának még a nyomait is. A mezők ma már festett parketták. A fával, a fűvel ugyanazt művelték, mint a lóval és az ökörrel. A fűnek bársonykinézést, színt és lágyságot adnak, lassan már az útfélen is, nem csupán a parkokban. A mezőn nem találni haszontalan földkupacot. A parkban nincs véletlenül nőtt bokor. És az állatoknak ugyanilyen soruk van. Mindenki erős, szép, egészséges. Az állatokban a hivatásuk teljesítésére irányuló hajlam megerősödött, úgy tűnik, az eszes öntudatig. Az állatokba úgy belesulykolták a viselkedés szabályait, hogy az ökör szinte megérti, miért hízik. Az ember viszont igyekszik elfelejteni, hogy minden istenáldotta napon és egész életén keresztül miért rak folyton szenet a kohóba, vagy nyit és zár egyazon szelepet. Az emberben elnyomják annak tudatát, hogy eltért igazi céljától. Talán ezért találni itt sok olyan embert, aki az első pillantásra korlátoltnak látszik, pedig csak szakember. És ebben a szakszerűségben rejlik a nyitja annak, hogy sikert érnek el minden téren. Nincsenek csodák! Minden prózai színvonalon megy végbe. Nincsen poézis! Ez egy ilyen voyage. Ön tehát nem azt kapja leveleimben, amit várt. De ha izgulni akar és kéjesen borzongani, olvasson útirajzokat! Szerintem sokkal rettenetesebb a veszélyes utazásokról szóló elbeszéléseket olvasni és hallani, mint átélni őket. Mondják, hogy még a haldoklónak sem oly rémes a halál, mint azoknak, akik a halál szemtanúi. És ha már eleget borzongott a könyvek fölött, utazzon! Otthon. Ne Lengyelhonban, Mazur-, Prúziában, Dániában, Fríziában, Hollandiában, Zélandiában, Angliában, Galliában, Német- és Csehországon! Ne a prussiai, pomerániai, svéciai, norvégjai, fríziai, zélandiai, britanniai tengeren! Otthon utazzon! De vigyázzon, barátom! Hihetetlen gyorsasággal viszi a vonat: kunyhók, tanyák, városok és várak tovatűnő látomások lesznek csupán. Bevallom, mindezt Istvántól tanultam.- Az embernek érett fővel leginkább a szülőföldjén érdemes utaznia - mondta. Talán igaza van, mégis ellentmondtam neki. Idéztem a méhecske példáját, amely idegen határokba jár gyűjteni a hasznot, amint arról előző levelemben önnek is példálóztam utazásomat magyarázandó. Volt okom utazni, vagy nem volt okom maradni, most már egyre megy. Vajon nem örök utas vagyok-e én, mint mindenki, akinek nincs családja és állandó otthona, „családi tűzhelye", ahogy a régi regényekben mondták? István így válaszolt ellenvetésemre.- Mézet egyetlen helyen lehet csinálni: a kaptárban. Az én kaptáram a Nagykunságon van. Hitetlenkedtem ennyi fanatizmus láttán. Arra kértem kalauzomat, beszéljen még erről a... erről a... nem is tudom, miről. De azt tudom, hogy mindez kapcsolatban van hazaköltözési szándékával.- Az ilyesmiről az ember csak egész életével beszélhet - mondta ez a jámbor barbár. Maradjunk ebben, barátom! Fogadja meg tanácsomat: utazzon! Otthon! Good journey, happy voyage! És kívánja ugyanezt ön is, mert én is útra kelek Istvánnal, aki valóságos Vergiliusom lett Cumaniában. Útrakelünk tehát, mert vár a határ, a természet, a föld, melynek „a szárcsák / játszanak árterein, míg jólismert mocsarából / felkel a gém, hogy a fellen- gős felhők fele szálljon" - ahogy azt az ókori költő írta. 81
