Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Zelei Miklós: A kettézárt falu

3. Előttem állt egész Cumania! Hűséges kísérőmmel elhagytuk tehát Karcagot, a nagykun Athenast, a Kunországnak nem éppen a közepén épített metropolt, s útrakelénk. Egy itt olvastam verset idéztem elmémbe újra és újra, s ezt választottam utam vezérlő elvéül: "Mondják, tengeren átevezők tájt tájra cserélnek, / Ám észt mégsem. Ezért rossz tanuló valahány". Ah, barátom, ha valaki, hát ön igazán tudja, mily gyönyörűséget kínál az utazónak egy elragadó táj! A szemnek az ormok és a szurdokok, a fülnek a csacsogó madárnép nótája, az orrnak pedig a rétek mézes illatai, melyek valósággal elhódítják az embert. De mily fáj­dalmasan nélkülözte volna ön mindezt itt Barbaricumban! Szemének csupán oly egyhan­gú puszta jutott volna látvány gyanánt, amilyet mondjuk a hangya láthat a királyi bálte­rem végtelen padlatát róva. Nincs itt orom, hegyek még a szemhatáron túl sem óhajtanak felsejleni, csak a kietlen puszta terül az elcsigázott és reménytelen utazó lába elé. Egy-egy kunhalomnak nevezett emelkedő ugyan megtöri a végtelen síkot, de ezek nem oly maga­sak, hogy róluk égbe szökkenhessen akár a tekintet is. S az ön füle, mely oly élvezettel fo­gadja bé az erdei és mezei symphoniákat, itt a traktorok és más vas-szörnyek kakofóniájá­tól hasadozna fájdalmasan. Látni ugyan madarakat, ám számuk oly csekély, hogy a mi otthoni városunk sétálókertjében és vadkertjében bizonnyal többet találnánk. Egykor ez a pogány puszta is más volt: sokszor megfutotta a Tisza, s hagyott maga után fejedelmi asz­talokra illő halat, jó lakást a fák, bokrok, ligetek sikátoraiban otthonos vadaknak s mada­raknak. Amióta engem balsorsom e kies tartományba hozott, csak végtelen táblákon cam­mogó traktorokat látok, fátlan pusztaságot, melyen forgószelek nyargalásznak, s a porfel­hők, mint megannyi gigászi lovas rohantak neki a városnak és döngették konokul a házak falát. S ez még alig elég! Mint valamely óriás alkimista, úgy zúdították a vegyszereket gé­pekről és repülő szerkezetekről a táj ölébe főleg a hatvanas és a hetvenes években, mond­ván, így majd dúsabban terem. Kik ezt elrendelék, magahányó, kevély emberek voltak, nem néztek a levegőegek vándoraira, szinte készakarva pusztították őket, s ha fészküket alították valamely tenyérnyi nádas mélyén, készek voltak azt felgyújtani, s a kiszórt vegyi anyagoktól amúgy is elcsigázott szárnyas népet otthontalanná tenni. Az egyhangú síkon napokig mehetne barátom, de emberi hajlékot nem lelne fel. Régen tele volt a vidék ki­csiny házacskákkal, kiket az egyszerű nép tanyáknak nevezett, s melyek körül lovak, mar­hák, juhok legeltek, disznók túrták a földet, baromfiak tarkították a gyepet. E tanyákat azonban ama magahányó, kevély emberek gépekkel leromboltatták, a körülötte nőtt fákat a földből kitépték, a parasztoktól a földjüket elvették, s a marhákat, lovakat, disznókat, baromfikat valóságos óriási falanszterekbe kényszerítők. S az illatok! Mit a tanyák környékén legelésző néhány barom pottyantott, azt valósággal áhítá a föld, most azonban az állati falanszterek környékén szinte öklendezik a mindent elborító undokságtól, mely­nek illata kedvezőtlen széljárás esetén messzire érzik. Néha úgy vélem, ez csak egy lidérces álom, és a rút álomtól megiszonyodván felébredek. Jövendő jó szerencsém felől igen kétséges valék, mindazonáltal Istenre hagytam magamat. Kell is az ő segedelme, mert mire egy ilyen kietlen pusztán általmegyen, az ember ugyan megfáradt-szabású. Egy ilyen út után szólhat az allons enfants de la patrie is, az utas nyugodni kíván. Itt érti meg igazán a jámbor kíváncsiskodó, hogy fáradt ember az nyugovástól nem retteg. A régi időkben csárdák várták az utast, hogy szomját oltsa, éhét elverje, s nyugodjon egy kicsit. E régi csárdákról már csak az öregek tudnak mesélni, olyanok, akik idejüknek legalább a nyolcvanadik esztendejében járnak, de ők is csak hallomásból ismerik azok éle­tét. Csárdák persze azóta is vannak. A Nagykunságot felhasogató utak mellett álló kisebb- nagyobb épületekben adnak enni és inni az utazóknak (ittlétem óta, egészen a nyolcvanas 82

Next

/
Oldalképek
Tartalom