Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Vajda Miklós: Az öreg író meg az ifjú vándor

származottai a minden levantei útleírásban és régi nyomaton megtalálható hosszúszárú csibukoknak. Annakidején, az oszmán birodalomban a törökök nargilét vagy ilyet szívtak . (A török vizipipa, ez a tekervényes jószág, mindenfelé látható volt a Balkánon, és még abban az évben, a nyár vége felé, magam is pöfékeltem belőle, akár valami pasa vagy inkább hernyó, nem is egy bulgáriai szerájban. A csibuk azonban egyesegyedül Magyarországon létezett már csak. Törökországban, mint azon a télen megállapíthattam, teljesen eltűnt már, akár a handzsár meg a jatagán.)

Ybl, a kastély építője, ugyancsak szabadon engedte címertani képzeletét. Mindenfelé hemzsegtek a különféle címerállatok, sisakok, koronák, sújtások, s a család heraldikus kardjai és sasszárnyai ott díszelegtek a zászlókon, ágy-függönyökön és takarókon. Sir Walter Scott és Dante Gabriel Rossetti szelleme uralta házat, s mivel én kisgyerekkoromtól jól ismertem mindkettőt, várak, ostromok, címerpajzsok, bajviadalok, kereszteshadjáratok azóta is mindig megdobogtatták a szívem; így aztán nálam e kastély valósága nem tévesztette el a hatását.

A kastélyt s az erdősített parkot pipacsokkal tarkított búzamezők övezték, s egyik délelőtt, mikor ezeken keresztül hazatértünk a lovaglásból, háziasszonyom húga, Cecile, az órájára pillantva fölkiáltott: - Elkésem Budapestről! - Kikísértük egy mezőre, ahol kis repülőgép várta. Cecile beszállt, integetett, a pilóta megtekerte a légcsavart, a fű lelapult, akár a haj a szárító légsugarában, s már el is tűntek. Szigi, a ház fia, fölvitt a toronyba, és elnéztük a végtelen búzamezőket, melyeken felhők árnyai úsztak át méltóságteljes némaságban. Szigi néhány év múlva Ampleforth-ba készült; milyen az az iskola? Azt válaszoltam, hogy azt hiszem, nagyon jó iskola, s hogy a szerzetesek a csuhájukra húzott fehér köpenyben bíráskodnak a meccseken. Ez a gyér információ megnyugtatta a fiút. Szétnéztem a könyvtárban, s egy eldugott polcon nagy örömömre fölfedeztem a magyar országgyűlés múlt század eleji ülésein készült jegyzőkönyvek egész sereg kötetét. Nem a tartalmuknak örültem - érdektelen szócséplés volt földtulajdonlásról, öntözésről, a kiváltságok kiterjesztéséről illetve visszavonásáról, meg hasonlókról - hanem annak, hogy mindez latinul volt. Nagy csodálkozással vettem tudomásul, hogy az országggyűlés nyelve egészen 1839-ig a latin volt, s hogy még a megyei bíróságokon is kizárólag csak ezen a nyelven beszéltek és írtak.

Tea után még az előző napinál is vadabb kerékpáros pólómeccs következett. Az egyik ütközetben teljesen összegabalyodtunk, s miközben nagynehezen épp kiszabadítottuk magunkat, a háziasszony lekiáltott felénk a ballusztrádról.

Kétlovas hintó kanyarodott a lépcső aljához; a bakon kocsis ült darutollas, szalagos kalapban. A ház ura ledobta ütőjét, odament, és kisegítette az egyetlen utast, s mikor az kiszállt, meghajolt előtte. A magas, enyhén hajlott hátú jövevény József főherceg volt. Erzsébet- vagy Edward-kori divat szerint nyírt szakállt, zöld alpesi kalapot és lódenköpö- nyeget viselt. Az egyik közeli birtokon élt, s a Habsburgok elmagyarosodott ágához tartozott. A magyar háborús vereség és a forradalmak után, Magyarországnak abban a zaklatott korszakában rövid időre a királyság nádora lett - vagyis olyan kormányzó-féle - míg a győztes szövetséges hatalmak el nem mozdították. Háziasszonyunk jött lefelé a lépcsőn, a vendég pedig fölfelé lépegetett rajta, s reszkető hangon fölkiáltott: „Kezeit csókolom kedves Denise grófnő", amit meghajolva meg is tett, a grófnő pedig mély udvari bókkal viszonozta, miközben átlósan és egyidejűleg mindketten körülbelül huszonöt centit süllyedtek a széles lépcsőn, majd, mintegy lassított fölvételen, kiegyenesedtek. Miután bennünket, izzadó, zilált golfozókat is elővezettek és bemutattak, ismét nyeregbe pattantunk, s folyt tovább a pedálozás és csapdosás egészen sötétedésig.

A vacsorán vászonnadrágomnál és tornacipőmnél némileg illendőbb kölcsön-ruhában vettem részt. Utána a főherceg is velünk csibukozott, s az illatos dohány füstje máig is átjárja bennem annak az estének s az utolsó nagy-síksági háznak az emlékét.

62