Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Vajda Miklós: Az öreg író meg az ifjú vándor

* **

Valaki azt mondta, habár kétlem, hogy igaz lett volna, hogy a román hatóságok gyalog nem engedik át az utast a határon; a határátlépésnek vasúton kell történnie. Ezért másnap gabonatáblákat kerülgetve Lökösháza felé vettem az irányt, ez volt az utolsó állomás a határ innenső oldalán. Néptelen vidék, csak néhány elszórt tanyát és megszámlálhatatlan pacsirtát látni arra; a gabonatáblák legelőkkel váltakoztak. A hátizsákom egyik zsebében megtalált iránytűvel délkelet felé igyekeztem, amerre dűlőutak egész szövevénye vitt; rezgőnyárfák kis ligetei s gyakorta posványos részek mellett gyalogoltam el, és a póling hangját hallottam. A falusi ösvényeken kislibák és kiskacsák totyogtak szüleik után. A forgalom csupán szamárfogatokból és hosszú, ponyvás szekerekből állt. Kenderszőke szlovákok hajtották ezeket jó tempóban, és egymás mellé befogott, három kesesörényű és farkú, izmos ló húzta őket, mintha csak trojkák lettek volna. A lószerszámot bíbor bojtok díszítették, és kétoldalt kötélre fogott mén- és kancacsikók poroszkáltak szaporán, hogy lépést tudjanak tartani. A síkságon mindenfelé bagoly szólt. A naplemente közeledtével letanyáztam egy szalmakazalban. A csúcsa alatt, úgy kétharmad-magasságban széles párkányt képeztek rajta, és szerencsémre otthagyták a létrát. Egykettőre fölmásztam, és kicsomagoltam az O'Kigyoson kapott vajas zsemléket, füstölt disznóhúst és körtéket, majd kiittam a már délben kibontott bort. A hirtelen magánytól, s attól, hogy egész heti vidám társasági élet után most a madarakkal térek nyugovóra, elfogott a szomorúság, de kárpótolt a tény, hogy immár negyedik alkalommal kint alhatom a szabadban, és az is vígasztalt, hogy az útnak egy újabb fejezete előtt állok. Betakaróztam a kabátommal, fejem alá igazítottam a hátizsákot, és cigarettáztam - de óvatosan, nehogy illatos fészkemet lángra találjam lobbantam. Igyekeztem derűs gondolatokkal szórakoztatni magam. Akárcsak az első dunaparti estémen, most is elfogott ugyanaz a szinte mámoros érzés, hogy a világon senki sem tudja, hol vagyok, ezúttal még csak egy disznópásztor sem. És bár sajnáltam elhagyni Magyarországot, de ragyogó távlatok álltak előttem. Hála Istennek, ez még nem a búcsú a magyaroktól, mert Erdély nyugati peremén előre megbeszélt pihenőhelyek várnak rám. Azért némi nyugtalanság és lelkifurdalás is gyötört, mert hiszen megfogadtam, hogy csavargóként vagy zarándokként vagy vándordiákként fogok élni, árokban, szénaboglyákban alszom, és csakis hasonszőrű alakokkal barátkozom. Ehelyett, tessék, kastélyról kastélyra jártam, tokajit iszogattam csiszolt kristálypoharakból, főhercegek társaságában méteres szárú csibukból fújtam a füstöt, ahelyett, hogy csavargókkal osztoztam volna olcsó, mellbevágó cigarettán. Ám ezek az elhajlások nem voltak társadalmi fölkapaszkodásnak nevezhetők, hiszen az kemény munka eredménye szokott lenni; az én emelkedésem erőfeszítés nélküli volt, akár a léggömbbé. Az önvád nem volt hát nagyon erős. Elvégre Aquitaine-ben és Provence-ban is mindig a kastélyok körül lebzseltek a vándordiákok; én pedig, magyaráztam tovább magamnak, akár valami társadalmi békaember, szinte mindig alámerülök a végén.

* * *

A pipacsokkal tarka, zöld-arany búzamezők lassanként elszíntelenedtek. A leszálló vörös napkorong minthacsak egy mérleg egyik serpenyőjébe hullott volna, egyidejűleg a láthatár fölé billentve a másikat: fölkelt a narancsszínű hold. Még csak két napja, hogy kikerekedett, s most egy erdő mögül tűnt föl; ahogy kúszott fölfelé az égen, úgy tűnt el fényéből a vörös, s a búza is fémes, tüskés tengerként derengett már a szürkeségben.

Az erdőben fölébredt egy bagoly, s valamivel később zörgés fordított vissza az álom határáról. Szárak és kalászok suhogtak egymáshoz dörzsölődve, s két halvány alak sün63