Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Vajda Miklós: Az öreg író meg az ifjú vándor
A házhoz vezető sétányon találtam a grófot. Nagyjából harmincöt esztendősnek néztem. Törékeny embernek látszott, enyhén remegett a teste, és szenvedő arckifejezését - amit, megkönnyebbülten vettem észre, nem én okoztam - szomorkás mosoly enyhítette. Természettől is lassú beszédét még föltűnőbbé tette súlyos autóbalesete, amely azért következett be, mert elaludt a kormánynál. Volt benne valami vonzó és megindító, s most, ahogy ezt írom, a jegyzetfüzetem végén talált vázlataimat nézegetem; jóknak ugyan nem mondhatók, de azért elkaptam valamit az egyéniségéből. A magyaron kívül csak német nyelven beszélt. Jöjjön, nézze meg a Trappenjeimet! - mondta. Ezt az utóbbi szót nem ismertem. Megkerültük a házat, ahol a fák alatt két hatalmas madár álldogált. Első pillantásra liba és pulyka keverékének néztem volna őket, de nagyobbak, nemesebbek és robusztusabbak voltak, közelebbről szemlélve pedig teljesen mások. A nagyobbik a csőrétől farkáig az egy yardot is jóval meghaladta. Halványszürke nyaka, vörösesbarna gallérja volt, háta és szárnya pettyezett barnás-sárga, és csőre mellől kétoldalt furcsa, nedvező bajuszféle simult hátra, mint valami légáramban lobogó pofaszakáll. A két madár méltóságteljesen sétálgatott, s mikor jöttünkre elmenekültek volna, Lajos intett, hogy maradjak a háttérben. Odament, magot szórt nekik, s a nagyobbik hagyta, hogy megvakargassa a fejét. Lajos bánatára a gazda, aki előző hónapban megtalálta őket, megkurtította a szárnyukat, de mikor a nagyobbik madár széttárta a magáét, majd szép, legyező-formájú farktollazatát is kibontotta, egy pillanatig teljesen fehérnek látszott, majdpedig, mikor összecsukta, színes lett megint. Óriás túzokok voltak, ritka, vadon élő madarak; tévesen a strucc rokonának tartják őket. Szeretik a néptelen, sivár vidéket, mint amilyen a puszta is, és Lajosnak az volt a szándéka, hogy ott tartja őket, amig ki nem nő a szárnyuk és el nem tudnak repülni. Szerette a madarakat, és értett is hozzájuk; ez a kettő méltóságteljes léptekkel követte föl a lépcsőn, majd a szalonon és a halion keresztül egészen a főbejáratig, és mikor becsukta az ajtót, hallottuk, ahogy kintről időnként megkopogtatják a csőrükkel. Vacsoránál a darvak és vadlibák őszi vonulásáról beszélgettünk. Néha ékalakban, néha pedig szoros libasorban szállnak, nem úgy, mint a gólyák, amelyek - mint azt néhány héttel azelőtt láthattam - végenincs formátlan tömegben vonulnak, olyan rendezetlenül, mint a sötét középkorban a nomádok. Tudtam Lajosról, hogy kiváló lövész. Korábban a szalonkáról beszélt, s mikor már azt hittem, befejezte, nagyon lassan egyszercsak így szólt: A latin neve scolopax. Majd, hosszú szünet után, hozzátette: - Rusticola, és végül, még hosszabb szünet után, mintegy átszellemült utóhangként: - rusticola. A felesége távol volt, és a vacsoránál, meg utána is, ahogy a lámpavilágnál csevegtünk, magányosság érződött a házban (gondolom, ekkor készülhettek a vázlataim, legalábbis az árnyékolásból ítélve), és mikor unszolt, hogy maradjak még néhány napig, úgy éreztem, nemcsak udvariasságból mondja. De mennem kellett tovább. * * * A reggelit a hálószobája melletti napfényes helyiségben szolgálták föl. - Nem vagyok hajnali madár - jegyezte meg, és újabb kávét kérve fölemelte a csészéjét. Még papucsban és buggyos, régimódi hálóingben volt, amelynek a mellére diszkrét kilencágú koronát és W. LT0 monogrammot hímeztek; szinte álmatag tempójú beszédét hallgatva éreztem, hogy alatta meleg szív dobog. Később utasításokért ki-be járkáltak az emberek, némelyik kezetcsókolt, s a szoba megtelt lassú fecsegéssel és nevetéssel. A jelenetben volt egy kis Moliére-i hangulat, egy árnyalatnyi a petit lever du roi-ból. Egy Jeeves-szerű, figyelmes komornyik adogatta neki a ruhadarabokat, és ő pedig öltözködés közben sietség nélkül, át10 A magyarban a vezetéknév áll elöl, utána áll a keresztnév. 58
