Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Vajda Miklós: Az öreg író meg az ifjú vándor
szelleműit hangon válaszolgatott látogatóinak és embereinek. Végül golf-nadrágban és ragyogóra fényesített cipőben állt előttünk. A hallban fölmarkolt egy kosárból némi kukoricát, és kimentünk megnézni a túzokokat.- Hogyhogy nincsen botja? - kérdezte Lajos a hallban, mikor indulni készülve fölvettem a hátizsákomat. Elvesztettem, válaszoltam. Erre kihúzott egyet a tartóból, és ünnepélyesen a kezembe nyomta. - Tessék! Vésztői emlék. Az öreg juhászom faragta őket, de már nem él. Nagyon szép, gondosan kiegyensúlyozott bot volt, köröskörül dús levélmintás faragással, s a levelek közt, a bot közepe táján, Magyarország címere állt kifaragva: a jobbboldalon a pólyák az ország folyóit jelezték, a baloldalon a hármas halom, csúcsán a kettős kereszttel, a hegységeket és az uralkodó vallást. A címer fölött ott állt az apostoli korona, csúcsán a ferde kereszttel. Boldoggá tett ez az ajándék. Jól is jött, mert az enyémet már egy hete elhagytam. Malek kengyelszíját kellett rövidebbre vennem, és kőris-botomat beletűztem egy bokorba, aztán pedig újra nyeregbe szálltam, és megfeledkeztem róla. (Talán még ma is ott van. A vashegy ugyanis lejött róla, így akár meg is eredhetett, s azóta talán már tizenöt méteresre is megnőtt.) Aznap estére, egynapi könnyű gyaloglásnyira, Lajosnak egy rokonánál vártak. - Hát igen - mondta Lajos - sokan vagyunk, aber wir sind wie die Erdäpfel, der beste Teil unter der Erde (a jobbik részünk a föld alatt van, akár a burgonyának). Nem tudtam eldönteni, hogy ez a megállapítás igen mélyértelmű-e, vagy épp az ellenkezője. Elbúcsúztunk, és mikor visszanéztem, magot szórt éppen a feléje lépegető óriás madaraknak. *** A síkság egyik percben mérföldekre teljes pusztaságnak látszott, a másikban pedig már megművelt földek közt vagy zsombékos réteken járt az ember, és mintha csak a pusztából nőtt volna ki, mondjuk egy viziszárnyas-telep kacsái és gyöngytyúkjai között találta magát. (Néha bizony megtörtént az ellenkezője is: mondják, hogy nagy épületek akár egy-két méternyire is belesüllyedtek a laza talajba.) Sötétedés után érkeztem Dobozra, és László, Lajos unokatestvére, kitörő örömmel fogadott; a dél-Alföldön végigvonuló garabonciás híre már ide is elért, és hálistennek sose tudtam meg, hogy fenyegetésnek tekintették-e, vagy inkább valamiféle viccnek. Graf (vagyis magyarul gróf) László az utóbbiként kezelt, s alig hogy leültünk egy pohár ital mellé, máris mesélnem kellett az útról neki és szőke grófnőjének. A gróf pirospozsgás, élénk, mozgékony ember volt, az asszony pedig - hallottam róla, de kiment a fejemből - angol, sőt londoni, „mint nyilván észrevette", mondta ő maga vidáman. Valamikor föllépett színpadokon - „de nem volt valami nagy szám," jegyezte meg róla informátorom, táncolt vagy énekelt. Bár nem volt már éppenséggel légies jelenség, még most is meglátszott rajta, milyen csinos lehetett valamikor, s még mindig vonzó volt. Mindkettejükből csak úgy sugárzott a kedvesség. Németországban és Ausztriában, valahányszor előadtam, hogy mijáratban vagyok, a legelső kérdés mindig az volt: és hol az anyám meg az apám? Mikor megmondtam, hogy „Indiában és Angliában", rögtön föltették a másodikat: „Und was denkt ihre Frau Mama davon?" „Es mit szól ehhez a mamája? Biztosan nagyon hiányzik neki a fia, aki egyedül járja a világot..." és ugyanígy történt ez itt is. Elmondtam, hogy minden rendben van, és hogy gyakran írok a szüleimnek. Láthatóan aggasztotta őket a gondolat, hogy át szándékszom kelni a határon Romániába. Egyikük sem járt még odaát, mégis tele voltak előítéletekkel. „Szörnyű hely az!" - mondták. - „Mindenki tolvaj és csaló! Nem lehet megbízni senkiben. El fogják szedni mindenét, és - itt bizalmasan lehalkították a hangjukat - egész völgyek vannak, ahol mindenki vérbajos, az istenért, nagyon vigyázzon magára!" Komoly arckifejezésükből ítélve valóban aggódtak, és ettől némi rosszallás támadt bennem, de némi várakozásteli izgalom is. Már annakidején, mikor a Duna szlovákiai partján jártam, ahol az emberek többsége magyar volt, némi fogalmat alkothattam magamnak a magyarok irredenta érzelmeinek 59
