Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Vajda Miklós: Az öreg író meg az ifjú vándor

A Körös egyik kanyarulatában, füves partoldalon, fűzfák alatt telepedtünk le lakmároz- ni, a lovak pedig kissé arrább, az árnyékban majszolták a füvet és csapkodtak a farkukkal. Az ágak közt kócsag ereszkedett alá, s megállt a folyó közepén egy homokzátonyon, a nőszirom levelei között. Nagy erdő szélén voltunk, mindenünnen madárdal szólt, s a délutáni csöndességben, mikor a beszélgetés is ellankadt, három őz merészkedett elő. Agancsuk már fejlődőben volt; lelopakodtak a vízhez. Hazafelé menet a földekről hangzó énekszó ihletésére halkan énekelgettünk mi is, osztrák, német, angol és magyar dalokat. Utóbbiaknál én csak kukán bámultam, de ismerték az Erik a, érik a búza kalászt, Budapesten hallott kedvencemet. A nóta nagyon is illett ide: gabonaföldek mellett hajtottunk el, és akárcsak a dalban, a búza még zöld volt ugyan, de már nemsokára kalászba szökkenő, és fecskék siklottak, cikáztak fölötte a levegőben. Kolompszó, bőgés és bégetés órája volt ez, az alkonyi nap füzében aranyló porfellegek közepette nyájak és gulyák tartottak hazafelé. Éppen akkor álltunk meg a kastély előtt, mikor annak ura is hazaérkezett. Graf Johann - azaz Hansi - Meran nagyon magas, sötéthajú és bajszú férfi volt, sasorra és fínomvonású arca szívbéli kedvességet sugárzott. Gyermekei rácsimpaszkodtak, s amikor végre sikerült kiszabadítania magát, sorban előbb kéz-, majd arccsókkal köszöntötte a többieket, azon a jólnevelt és egyben szeretetteljes módon, ahogyan azt Felső-Ausztriában láttam először.

Ennek a helynek és lakóinak hibátlan tökélye valószerűtlenül hat, tudom, de hát nem írhatom le másként, csak úgy, ahogy megmaradt bennem. Ottlétemnek aztán lett még egy másik dimenziója is, egy olyan váratlan fölfedezés, amely a múlt század, sőt még annál is nagyobb idő európai történelmének bizonyos részleteit hirtelen testközelbe hozta. Ezúttal is a szobám falán függő képek indítottak el a nyomon. Az egyiken Károly főherceg volt látható, amint az asperni nádasok közt rohamozza Napóleon hadát. (Bécsben, a Helden- platzon álló szobra ugyanebben a pillanatban ábrázolja őt, vadul vágtázó paripája nyergében. Hogy meghökkennne, ha látná! Megtiltotta ugyanis, hogy életében szobrot vagy más emléket állítsanak neki.) Legelőször akkor jutott eszembe, mikor Bécset elhagyva, a Marchfeldnél a Duna túlpartjára esett a pillantásom. Pontosan ott, Wagramtól néhány mérföldnyire zajlott le a véres és diadalmas ütközet, a legelső szövetséges győzelem Napoleon ellen. Egy másik metszet a testvérét mutatta, akiről az a stájer tájszólásban fogant végtelen hosszú dal, az Erzherzog Johanns Lied szól, amelyet először Pöchlarnnak szemközt, egy kocsmában hallottam, és azóta sokszor. Ezek ketten, és még számosán, Mária Terézia gyermekei voltak, Marie Antoinette unokaöccsei és II. Lipót fiai. A bátyjuk pedig, aki II. Ferenc néven lépett a trónra, az utolsó német-római császár volt. (Nehogy még Napóleon szemet találjon vetni rá, föladta ezt a mesés címet, és Ausztria császára lett, épp mintegy ezer esztendővel Nagy Károly megkoronázása után.)

János főherceg volt a legérdekesebb ember közöttük. Tizennyolc esztendős korában hadjáratot vezetett Napokon ellen, mégpedig vitézül. Bölcsen és igazságosan uralkodott különféle tartományokban, és nehéz időkben többször töltött be igen magas tisztségeket. Intelligens és határozott egyéniség volt, mélyen elkötelezte magát Rousseau eszméi mellett, és egész életében ellenezte Metternich politikáját. Szenvedélyesen szerette a havasi élet egyszerű örömeit, és ennek okán Horvátországtól Svájcig az Alpok afféle koronázatlan királyának tekintették. A szobámban lógó romantikus képen, amely 1830 körül készülhetett, erdős csúcsok közt, hegymászó botjára támaszkodva látjuk, vállán vadászpuska, gondterhelt homlokán hátratolt széleskarimájú, lapos puhakalap. Nagy öröm e jeles Habsburgok erényeit sorolni! Bátorság, bölcsesség, tehetség, képzelőerő, igazság iránti szenvedély olyan utakra vitte őket, melyeken aztán igencsak eltértek szerencsétlen csillagzatú dinasztiájuk tetteitől. Ez a főherceg itt azzal fejezte ki csattanósan a főváros iránti megvetését, hogy egy stájer postamester lányával kötött mélyen rangján aluli házasságot. Az asszony és gyermekeik az akkor déltiroli Meran - a mai Alto-Adige-i Merano - grófja címet kapták. - Igen - mondta érdeklődésemre Ilona grófnő - ő volt Hansi dédapja -, és ez pe56