Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Vajda Miklós: Az öreg író meg az ifjú vándor
zett. Hiába andalogtam, nyújtottam ezt az utolsó lovas szakaszt, hamar odaértünk. Vasúti sínek mentén rövidesen egy hídhoz értem, átkeltem a sebes folyó fölött, és belovagoltam Gyomára. Malek gazdájának a megbízottja értesítette érkezésemről itteni barátját, annak kellett átadnom a lovat. Azt hittem, hogy Malek visszaútja ahhoz a lombok közt, távolból épp csak hogy megpillantott Budapest-környéki kastélyhoz bonyolult dolog lesz, de mikor elmondtam ezt a gondomat, ez az úr csak legyintett. Mi sem egyszerűbb, magyarázta; rá fogja bízni Malekot valakire, aki másnap Budapestre utazik - ami egy idejövet látott útjelző tábla szerint csupán 166 kilométer - és a ló néhány óra alatt hazaér. Nehéz szívvel adtam át neki Malekot. Dr. vitéz Haviar Gyula magas, sötétbőrű, kissé keleties kinézetű ember volt, súlyos szemhéjú, magas és keskeny homlokú, némileg szomorkás mosolyú. Azon tűnődtem, hogy vajon nem örmény származék-e; ezek az élénk észjárásuk miatt tisztelt és feltűnő orruk miatt gúnyolt emberek elszórtan éltek itt-ott az országban, mint megannyi kis csapat tukán. De a neve nem örmény név volt, bár magyar sem. Némely kézi foglalkozásból származó román családnév - olyan, mint nálunk az angolban a „Fazekas" vagy a „Tetőfedő" - végződhet -árral, de azt hiszem, ez nem olyan volt. Nappalijában Kossuth és Deák ismert rézkarc képmásai függtek, és nem túlzottan folyékony németségétől eltekintve - németül beszélgettünk - csak magyarul tudott. A város főutcáján együtt vacsoráztunk egy vendéglőben vele és családjával; fejünk fölött ott állt az újhold, és a lugas roskadozott az orgonától (csaknem fél évszázad múltán, most egyszercsak eszembe jutott a magyar szó). A délutáni zápor óta mozdulatlanul állt a levegő, és hirtelen nagyon meleg lett. A városka tele volt sétálókkal, és sokan megálltak az asztalunknál egy-egy szóra ; képet alkothattam magamnak, milyen lehet itt a Nagy Síkságon augusztusban a városi élet. Vacsora, majd pedig az ágy eleve-elrendelt dolognak látszott. Holló-tápláltan, akár Illés próféta, már nem lepett meg semmi, de nem szűntem meg örvendezni. Másnap kirakodtam a nyeregtáskából egy székre, és nekiálltam visszadugdosni minden holmimat a hátizsákba; eközben egy-két rajzvázlatom lehullott a földre. Mrs. Haviar szedte föl őket. Nem voltak nagyon jók, mégis megkért, rajzolnám le Erszit, a kislányát, ezt a különös, tíz év körüli, csinos gyereket. Németországban, Ausztriában vendéglátóimnak többször skicceltem portrékat afféle hála-ajándékul, ezért most itt is örömmel fogadtam az ötletet, Erszi pedig izgatottan elrohant fésülködni. Mivel tíz perc múltán sem került elő, kiáltani kellett érte, mire végre megjelent, mégpedig fantasztikus maskarában: anyja harangformájú kalapjában, hosszú fülönfüggőkkel, nyakában rókastóla, arcát bepúderozta, vastagon kirúzsozott ajka Cupido ijját formázta. Fölkuporodott egy puffra, karkötős csuklóját kitekerten a csípőjére rakta, másik keze egy másfél araszos cigaretta-szipkával hadonászott, s egy vamp ábrándos mozdulatával veregette le a hamut. Eléggé meggyőző de kissé baljós látvány volt; a veréb esete, aki túzoknak próbál látszani. Hát nem bolondos? kérdezte elragadtatva az anyja. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy sikerült eltalálnom a vázlaton. Később, mikor már levetette a maskarát, vele és apjával hármasban kimentünk megnézni Malekot. Fölfegyvereztem magam jó adag búcsú-kockacukorral, és eltökéltem, hogy férfiasán válók meg Malektól, mint egy arab harcos a paripájától. Egy körülkerített kifutó túlsó végében, más lovakkal vidáman ugrándozott éppen. Hívásomra könnyű vágtában odajött hozzám, és barátságosan megrázta a farkát és a sörényét, ami roppantul jólesett. Mégegyszer utoljára megveregettem homlokán a foltot, és megsimogattam szép, ívelt nyakát. Ezután elbúcsúztam Haviáréktól, és útnak indultam. Modellem, még mindig izgatottan az iménti átváltozástól, ugrabugrálva integetett utánam, és azt kiabálta, hogy „Viszontlátásra!", amíg csak el nem halt a távolban a hangja. * * * 53
