Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Vajda Miklós: Az öreg író meg az ifjú vándor

Egész nap a Körös volt a kísérőm. Az áradás ellen megmagasított partot végig fák szegélyezték, így egész úton ágak árnyékolták a víz szélét és a parti ösvényt. Füzike és bogáncs pihéje száldosott a víz fölött, és szinte minden lépésre békák ugrottak fejest. A nád és a magas kákacsomók közt fajdtyúkok tanyáztak, bíbor szitakötők lebegtek a nőszirom fölött, majd megültek rajta. Mikor leültem cigarettázni, egy hirtelen moccanás elárulta a hódot; körülpillantott, végigszaladt egy fűzfa gyökerén, és betoccsant a vízbe, nyomában lüktető gyűrűk borzolták a holt tükröt. Bőven találhatott itt élelmet: a tiszta vízben halak villantak, és folyásirányban, valamivel följebb, hosszú nádszállal és parafadugóval két fiú horgászott. Zsákmányuk ott volt kopoltyúkon átfűzött zsinórral egy korhadt fatörzs öblében. Alighogy kölcsönösen köszöntöttük egymást, ezüstös villanással újabb halat rántottak ki a vízből. „Éljen!“, kiáltottam én (vagyis hogy Bravo! - legalábbis ezt akartam mondani), mire nekem akarták adni a halat, de nem volt kedvem Tóbiásként állítani be legközelebbi vendéglátóimhoz. Az ágak alatt csorda gyülekezett, az állatok térdig gázoltak a vízbe, s odakint a földeken minden tenyérnyi árnyékot kihasználva delelt a hőségben a juhnyáj, mozdulatlanul, mintha kővé vált volna.

Hirtelen cigányokra bukkantam, s benéztem a sátrak és szekerek közé, hátha Ceglédtől északra megismert barátaim azok, de nem ők voltak. Férfiak sarlóval leszorított hosszú nádkötegeket vittek a fejükön, s ezek minden lépésre bólogattak. Asszonyok combközépig a vízben állva mosták és csavarták ki cifra rongyaikat, és a partmenti bokrokra, ágakra teregették száradni. Fiúk csapata, akár csak húsvétkor a szlovák Dunánál, a partot kutatta végig épp-csak-ehető apró állatok - mezei egerek, vizipatkányok, menyétek és hasonlók - odvai után. A komoly munkát kishugaikra hagyták, akik fáradhatatlanul talpaltak egyetlen aznapi áldozatuk mellett, „Bácsi! Bácsi!" - kiabálták szüntelenül; harsány nagybácsizásuk jó kétszáz méteren elkísért. A hímnemű préda a cigánypurdék számára ugyanis mindig tiszteletbeli nagybáty. Mikor végre elhalt ez a szemrehányó, diminuendo kántálás, újra magamra maradtam, s csak a fecskék cikáztak az árnyékfoltokban, vagy egy-egy kékeszöld jégmadár villant a lomb s a víz mozdulatlan csöndjében.

Koradélután elágazott a folyó, s én a Sebes (azaz gyors) Körös mentén fölfelé indultam, míg csak egy vörös cseréptetős torony el nem árulta, hogy megérkeztem a Körösladány nevű régi faluba.

Ránézésre a magyar kastély szó - amelyet eléggé perverz módon koshtay-nak ejtenek - akár a német Schloss, erődített vagy csipkés oromzatú épületet sejtet, de a legtöbbjének, amit Magyarországon és Erdélyben láttam, Angliában még leginkább az udvarház (manor house) felelne meg, s ez a szó jut eszembe most is, mikor a Körösladányban látott kastély képét próbálom elővarázsolni az emlékezetemből; szélei bizony megfakultak kissé az eltelt évtizedek során. Földszintes volt, akár egy farmház vagy nagyobb tanya, de az evvel járó ad hoc-jelleg nélkül; hosszú, okkersárga, késő-tizennyolcadik századi barokk épület volt, nagy ajtói fölött kürtösen csavart szélű és lekerekített timpanonokkal, fakó cseréptetővel, fecskefészkekkel és zsalugáterekkel, amelyeket kitártak és rögzítettek, hogy beáradhasson a délutáni fény. Holmimat leraktam az agancsok alá a hallban, majd egymásba nyíló, tárt ajtajú, félhomályos szobák során keresztül háziasszonyom elé vezettek. Ez a bájos, csinos asszony egyenes szálú, szőke haját rövidre nyírva viselte - ha jól emlékszem, középen elválasztva, ugyanis évekkel később, amikor Iris Treevel találkoztam, emiatt juthatott eszembe ő. Fehér lenvászon ruhát és spárgatalpú vászoncipőt viselt, kezében cigarettatárca és égő cigaretta. Nos hát, íme megérkezett a mi utazónk! mondta kedves, kissé rekedtes hangján, s a földig érő, nyitott francia ablakon át kivezetett a kertbe, ahol családja - férje kivételével, akit másnapra vártak vissza Budapestről - éppen uzsonnázott a magas gesztenyefák alatt, melyeken már kipattantak a kis ragacsos, fehér és rózsaszín tornyocskák. Úgy ültek ott együtt, akár egy Copley vagy Vuillard zsánerképen, szinte még a visszfényüket is látom a porcelánon és az ezüstön. A család az imént leírt Ilona Meran grófnőből, Hansi és

54