Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Vajda Miklós: Az öreg író meg az ifjú vándor

mok sóvárgó vagy hirtelen fölcsapó, szilaj muzsikájához. Néhány vendég már be volt állítva; kiloccsant szesz, üveges tekintetek és jóakaratú vigyorok mutatták. Mint a vidékről városba merészkedők általában, az újonnan érkezők eleinte félénkek és elfogódottak voltak, de ez hamar elmúlt. Az egyik duhaj asztaltársaság fülsértő hangon követelt vidámabb zenét s erősebb bort, és közel járt az öntudatlansághoz. „Mindjárt elsírják magukat" - mondta mosolyogva Miklós, és igaza volt. De a könnyeik nem bánatkönnyek voltak; valamiféle révület nedvesítette azokat a ráncos szemgödröket. Most tapasztaltam meg először a mulatság-ot, vagyis kirobbanó, néha vad duhajkodássá fajuló jókedvet és mélabút, amit a cigányok húros hangszerei az állandó szeszfogyasztás fokozó hatására kiválthatnak. Nekem ez a lenézett muzsika is tetszett, s mikor néhány óra múlva fölálltunk, engem is elfogott ugyanaz az érzelgős elragadtatás. Jó sok bor ment le a torkunkon. Vajon azoknak a duhajoknak az ereiben mennyi kún és mennyi jazig vér keveredhetett a magyarral?

***

Másnap a felhők, amelyek addig rendszerint csak a látóhatár szélén vonultak, odagyűltek a fejünk fölé. Fenyegető baldachin borult ránk, s a nyakamon máris éreztem egy csöppet. Malek megremegett, és kíváncsian rángatta a fülét; a porban mindenfelé megjelenő fekete csillagocskák egyre sűrűsödtek, és hamarosan összefüggő, nedves, ragyavert poentilizmus jött létre, ahogy lecsapott ránk a zápor. De nem tartott sokáig. Kibújt a nap, és szivárvány ívelt a síkság fölé. A felhők szétoszlottak, s Malek fényes szőre meg az én ingem is megszáradt egykettőre. A hűvös, nedves szél és a friss, eső utáni színvilág átfestette a földeket és a fákat. Kár, hogy nem láthattam a fata morganát, ami a nyári hónapokban kísért a Nagy Magyar Síkságon. A vékony, nedvességnek látszó vonalakon kívül, melyeket néha az erős napsütés rajzol a távoli földfelszínre, semmi jele sem volt. Olvastam és hallottam az alföldi portölcsérekről is. Ezek porból, szénából és lehullott lombból állnak össze, a forgószél fölkapja és óriási magasságokba viszi őket, aztán nagy sebességgel pörögve rohannak végig a síkságon, és suhanó kísértetekként útjuk közben mintha átfésülnék és végigkaszálnák a földet; évadjuk azonban az ősz, és csak később találkoztam e tüneményekkel, a Baraganon, azon a sivár, sztyeppe-féleségen a folyó túlpartján, Dobrudzsában, a Duna utolsó előtti kanyarulatában.

Erdő felé közeledtünk, és a csöndességben egyszercsak megszólalt egy kakukk. Ahogy beértünk a fák közé, egyre hangosabban és tisztábban szólt, olyannyira, hogy a lónak újfent meg-megrándult a füle. A különös, lapos táj, a szivárvány és a meglepetésszerű kakukkszó - amiről, akár a pacsirtaszóról, mindenki azt képzeli, hogy csak neki szól - hirtelen és nem várt honvágyat hozott rám. Mit keresek én ezen a szép tájon, ahelyett hogy ezer mérföldnyivel nyugatabbra, Anglia ismerős erdeit és dombjait járnám? Ahogy mentünk az ágak alatt, a fatörzsek szinte összebeszélve gerjesztették és sugározták ezt az érzést: szétnézve akár egy angol csalitosban is érezhettem magam. Egy tisztáson mogyoró, bodza, vadrózsa és turbolya nőtt, a levelek mélyedéseiben esőcsöppek csillogtak. Volt ott még klemátisz is, halálos nadragulya, és földiszeder, ami néhány hónap múlva tele lesz gyümölccsel. Az avarban böngésző feketerigó az ágak közé röppent, ahová rézsűt betűzött a nap. Két tengelicét, egy sárgarigót s egy barátposzátát is láttam. Mindez váratlanul ért; leültem egy fa tövébe, paprikával meghintett sajtot ettem kenyérrel, majd pedig egyik cigarettát szívtam a másik után, és hallgattam a kakukkot, a rigót, meg a sárgarigót, Malek ott hersegtette a füvet lépésnyire tőlem. A legharsányabb dal a kakukké volt, úgy szólt, mintha a madár ott ült volna a fejem fölött; még akkor is tisztán hallottam, amikor már régen elhagytuk az erdőt.

A zöld vetés közt pipacs virított, a levegőben széna, lóhere és lucerna illata szállt, odább vörösesbarna sörényű lovak legelésztek. Azt kívántam, bárcsak sose érne véget ez az út. Sajna már látszott azonban a következő zöld fasor, amely mögött végállomásunk követke52