Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Vajda Miklós: Az öreg író meg az ifjú vándor
be végzetes lépésről-lépésre Európa szívébe. A késő-középkorban meghódították a Balkánt, a Tudor-korban pedig már fölfelé nyomultak a Duna mentén. Szulejmán szultán legyőzte II. Lajos5 magyar királyt, majd elfoglalta és fölperzselte Budát; 1529-ben azonban hiába ostromolta Bécset, és miután a következő évszázad végén, a második kísérletre sem sikerült elfoglalnia, lassan tetőzött az Ottomán áradat. Lotharingiai Károly, majd pedig Szavojai Jenő állította meg a törökök előnyomulását, s lefelé gyötörte-űzte őket ugyannak a vízi országútnak a mentén. A szigorúan szervezett hadsereg merészen megostromolta ütegeivel Belgrád erődjét. A Stadt und Festung el is esett, s a sokat látott hadiútból nyugati utazók útvonala lett, főleg követeké, akik a Fényes Portához igyekeztek. Hintók sorai hajtottak erre fullajtárokkal és muskétás kísérettel, föllobogózott, sokevezős lakóbárkák siklottak lefelé méltóságteljesen az árral. (Az ember elképzeli Lady Mary Wortley- Montagut, amint valahol egy jegenyefa árnyékában pihen prémes és mégis áttetsző török ruhában, és Pope angol Homéroszát olvassa.) A következő században Kingslake következett, de az ő beszámolója dühítő módon kihagyja Magyarországot, s csak ott kezdődik, ahol a szerző egy gőzgép hangját és működését utánozza a pasa épülésére; az olyannyira kívánatos citadella ugyanis ekkor ismét a töröké. A vasútvonal, amely végül aztán összekötötte a nyugattal és Konstaninápollyal, kém- és kalandregények kedvelt színhelye lett. (Sok évvel a jelen utazás után magam is végigjártam ezt az ősi útvonalat. Ha annakidején Esztergom előtt a Duna egy folyékony Champs Elysée-nek tetszett, ezen a déli szakaszon még föltűnőbb volt a hasonlóság. Széles, okkersárga víztükör rövidül a semmibe keresztül-kasul Európán, fűzek és jegenyék szimmetrikus szegélyei közt, és sehol semmi látnivaló, csupán egy-egy gém röppen föl valahol az ártéri hordalék közül, vagy néhol egy halász ladikja lebeg a párában, akár egy kínai festményen. Mohácson egy hajóscsárdában szálltam meg, hogy másnap megnézhessem a csatateret, ahol Szulejmán legyőzte Lajos királyt. A történelem egyik megdöbbentő határköve ez; a vesztes csata ugyanolyan végzetesnek bizonyult Magyarország számára, mint a koszovói ütközet a szerbeknek, a konstantinápolyi a görögöknek.) Ennyit a Duna mentén délnek vivő útról - én nem azt választottam. Lekanyarodtunk róla Malekkal, s a kevésbé forgalmas utat jártuk, amely a Nagy Magyar Síkságon át Erdély felé vezet; délkeletnek kocogva egyre távolodtunk a nagy folyamtól. Utóbb, az útleírások közt kutatva csak egy-két olyat utazót találtam, aki szintén errefelé járt. Az egykor itt élt népekről csak az allegória határán mozgó, a legendák ködéből fölsejlő, vagy a krónikák poros lapjain látható képünk van. Ezek az idegenek hatalmas termetűek, szinte emberevő óriások, Goya-szerű látomások, akik Pánik-ként magasodnak ki az egymást követő hordákból, amelyek fölbukkannak e vad pusztaságban, majd eltűnnek. Nem sok történelmileg hiteles tény élteti a gepidák emlékét, akik a gőtok rokonai voltak, a Keleti-tenger mellékéről jöttek, és a római korban telepedtek le itt. A lombardok is csak akkor kezdenek valóságos népnek látszani, mikor Itáliába költöznek. Ezektől eltekintve, a benyomulok mind kelet felől érkeztek, élükön a rettegett hónokkal. Innen, a Nagy Magyar Síkságról kiindulva perzselték föl és hajtották el rabszolgaságba fél Európát. Az egész Római Birodalmat reszketésben tartották. Párizst a csoda mentette meg tőlük, s csak a Marne-nál lehetett megállítani és visszafordítani őket. Mikor Attila egy nagy lakodalmi tivornya után meghalt a nászágyon, valahol a Tisza közelében s talán nem messze onnan, ahol én jártam, a hunok gyászukban fejvesztetten vágtattak körbe-körbe a halottas sátor körül. Az állam szétesett, s a szántóvetők még ma is arról álmodoznak, hogy hátha egy napon ekéjük kifordítja a földből Attila kincsét, aranyrúdjait és aranylemezzel borított íjjait. Az elmosódott körvonalú gepidák addig bírták itt, amíg az avarok el nem kergették őket s maguk is ide nem 5 A magyarok ilyesféleképp ejtik: Lóyosh. 45
