Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Vajda Miklós: Az öreg író meg az ifjú vándor

jött álom a szememre. Mire aztán mégis jött volna, már elmúlt a sebtében benyakalt bor s a vidám tábortűzi jelenet kellemes hatása. Micsoda őrültség volt ezt a kölcsönlovat a veszedelmeknek erre a tanyájára hozni! Később, álom és ébrenlét közt lebegve, lidérces látomásaim támadtak: a cigányok elkötik a gyönyörű Szápáry lovat, és (mint állítólag szokásuk) átfestik más színűre, majd pedig eladják valami kegyetlen idegennek; vagy azon nyomban megeszik; vagy, ami még annál is rosszabb, titokban földolgozzák szaláminak (ami a suttogó pletyka szerint a kivénhedt szamarak sorsa), miután lovasát sietve eltették láb alól. Ez utóbbi lett volna még a legkülönb végzet: ha a kölcsön-lónak baja esik, jöjjön inkább a halál, mint az életfogytiglani szégyen. Mikor e rémálmokból fölriadtam, az újhold már lement, de Malek ott álldogált a faágak alatt a csillagok fényében, és ott volt még akkor is, amikor a hajnal már elkergette az éjszaka fantomjait. A nap vérvörös korongja a vad pusztaság fölé szállt, s a cigányok kakasának kukorékolását egyik láthatatlan farmház adta tovább a másiknak, míg végül életre nem kelt az egész pusztaság.

Jó sok kockacukrot hoztam magammal, s hálásan adtam belőle Maleknak, de aztán komolyabb abrakot is kapott, én pedig elmentem földeríteni, hogy mi történik. A pusztát most az esti árnyjáték fordítottja csíkozta be. Füst szállt az ég felé, és barna ujjak máris fontak, bújtattak, hajlítgattak a halomba rakott nádszálak mellett. A lányok rikító cicomáitól eltekintve csalódást okozott ennek a kis kompániának a szolidsága. Sehol egy hangszer, egy nóta, egy pendülés, még csak egy táncoló medvéjük sem volt. Ebben azonban tévedtem. Az egyik szekér tövében óriási kárpáti barnamedve feküdt mély álomban, fejét két összetett mancsán nyugtatta. Ahogy nézegettem, egyszercsak ébredezni kezdett, fölült, hatalmasat ásított, megdörgölte a szemét, majd ölébe ejtette a mancsát, és jóindulatú, vizenyős tekintettel körülnézett. Gazdája a parazsat fújta, kettejüknek készítette a reggelit. Visszamentem Makkhoz, s miközben majszoltunk, föltűnt, hogy olyan fát, mint amely mintegy védelmezőn fölénk borult, még sohasem láttam. Akkora volt, mint egy közepes tölgy, de a kérge sötétebb, ovális levelei rézrozsda színűek, szimmetrikusan helyezkedtek el száracskáikon, és bőr-szerű, a törökbabéra emlékeztető hüvelyek fityegtek közöttük. Szentjánoskenyérfa volt. (Ezek a majdnem fekete hüvelyek olyan kemények, mintha tíkfát rágcsálna az ember, de az ízük halványan, tompán és ingerlőén a megkövesedett csokoládéra emlékeztet. Néhány évvel később, Kréta szigetének legdélibb szikláin, tudto- mon kívül a Tékozló Fiút utánozva, ezekkel csillapítottam az éhségemet: ezek lehetnek azok a bizonyos hüvelyek, melyeket a disznókkal együtt ő is evett; még ma is adják a disznóknak. Szent János kenyerének is mondják, és egyesek balgán azt képzelik, hogy Keresztelő Szent Jánost ez, meg a méz tartotta életben a sivatagban.)

Fölnyergeltem Malekot, és elbúcsúztam. Nekivágtunk az útnak kelet felé.

Itt volt az ideje, s talán itt van újra, megnézni, hol is jártunk, és belepillantani ennek a különös vidéknek a múltjába. A római évszázadok után, mikor a Duna vonala volt a Birodalom határa, Buda - illetve Strigonium - felől a Levante irányába a folyó mentén, délnek vitt a logikus útvonal, egészen a Száva torkolatáig, ahol később Belgrád hatalmas és nagyfontosságú vára épült; onnan kanyargóit tovább a balkáni hágókon át s a leendő szerb és bolgár királyságokon keresztül Drinápolyig, majd Trákián át a Császárvárosig vagy a Hellespontusig, ahol Ázsia kezdődött. Ez volt a szárazföldi kapcsolat útvonala a magyar királyok s a bizánci császárok között. Ez volt Barbarossza és kereszteseinek útja, mikor a Calycadnus dermesztő vizébe fulladó császár halála végezte be a hadjáratot. Az utolsó előtti kereszteshad azonban - Zsigmond király magyarjai és a szövetséges franciák, németek, burgundiak és oláhok, sőt, egyesek szerint még angolok is vagy ezren - vakmerőn a Duna mentén vonultak délnek, míg csak Mennydörgő Bajezid szultán Nikápolynál meg nem támadta és tönkre nem verte őket. (Erről később bővebben.) A következő nemzedék idején, az utolsó kereszteshadat a Fekete-tengernél verték szét, majd maga Konstantinápoly is elesett. Az ellenkező irányból a törökök később ugyanezen az útvonalon hatoltak

44