Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Sándor Iván: Drága Liv! (regényrészlet)

volt. A járása, a fejmozgása is imbolygó. Felemelte a kezét. Csend lett a teremben. Úgy gondoltam, ő a szervezők között az, akit a legtöbben ismernek, akiben a leg­jobban bíznak. Mi a demokrácia elvei alapján állunk, mondta. Kérlek benneteket, barátaim, hogy mindenkit hallgassatok végig. Lassan engedte le a kezét. Annyi év után is magam előtt látom a karmozdula­tot. Mintha nem is a testéhez tartozott volna hozzá a karja. Mintha mondjuk egy lebegő kendő hullámzott volna, akár egy mesében. Kilenc év után is határozottan állítom: elnémult a terem a mozdulatra. Később, mikor ketten a Nyugati pályaudvar felé siettünk, hogy az utolsó vagy első - nem tudom már, hogy az aznapi vagy már a másnapi - vonatot elérjük, azt mondtam a barátomnak, aki a Kossuth Lajos utcán és a körúton mindvégig a szó­noklatokról beszélt, hogy mi volt bennük nagyszerű és mi, így mondta, a bűnös, azt mondtam, ne röhögj ki, nekem a legjobban az a pali tetszett, aki a karmozdu­latával elnémította a tömeget, azzal a pár szóval csak, hogy mindenkit meg kell hallgatni, mert ezt kívánja a demokrácia, figyelted, mondtam, ezt akkor mondta, amikor éppen egy olyan alak beszélt, aki a vezetőket védte, vagyis hát őellene szónokolt. A barátom kicsit meglepődött azon, hogy bennem ez maradt meg legerőseb­ben. Azt mondta, hogy az a fickó a Petőfi-kör vezetője volt, csak a keresztnevét tudja, ő is Gábor. A másik Gábor karmozdulata mellett a nevetésünkre emlékszem a legjobban, a Lenin körút és Sztálin út sarkán. Álltunk a Röltex-üzlet kirakata előtt, a kirakat­ban nincs más, csak egy nagy halom cérna. Olyan az egész, mint egy cérnaerdő, és az erdő közepén az éjszakában két röhögő fickó, ahogyan a kirakatüvegben láttam magunkat. Arra is emlékszem, hogy nevetés közben fájdalmat nem, inkább azt mondha­tom, magányosságot éreztem. Hiába állt mellettem, hiába nevetett velem a bará­tom. Ugyanis a nevetésünk ahelyett, hogy visszahozta volna a régi boldog időin­ket, amikor az osztályban, az utcán, a sportpályán, bárhol a legnagyobb marhasá­gokon is nevetni tudtunk, ez a nevetés ott, a Lenin körút és Sztálin út sarkán, az üres és néma körúton két olyan ember erőltetett nevetése lett, akik éppen arra gondolnak, hogy vége a régi őszinte nevetések korának, valami új és ismeretlen következik, talán ez az utolsó nevetésünk valami marhaságon, mert mi másnak lehet nevezni, mint marhaságnak, ha azon nevetünk, hogy két palit is Gábornak hívnak. Az a karmozdulat az emelvényen olyan mélyen rögződött bennem, hogy nem is tudtam szabadulni az emlékétől. Volt, amikor nem is a karmozdulatot láttam magam előtt, hanem annak a fiatalembernek a tekintetét. Nem mondhatom, hogy magabiztos volt a tekintete. Azt se mondhatom, hogy tanácstalan volt. De nem rutinosan vette át a tehetetlen elnöktől az irányítást. Nem azt éreztem akkor, és ma sem azt érzem, hogy diktálni akart volna az emel­vényről. Vagy kérni akart volna. Amikor a karmozdulatot láttam és a szavait hal­lottam, nem is volt rám olyan nagy hatással. A mozdulatra és a szavakra ráfelelő csend tette olyan fontossá az egészet. A csend nélkül, azt hiszem, semmit sem je­lentett volna számomra a közbeszólás. Ez annyira foglalkoztatott, hogy újra és új­9

Next

/
Oldalképek
Tartalom