Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Sándor Iván: Drága Liv! (regényrészlet)
ra lejátszódott bennem akaratlanul is a jelenet. Újra és újra próbáltam egy hiteles megnevezést találni rá. Végül is találtam: egyértelműség. A titkár tekintete, a hangja, a kísérő karmozdulat természetessége egyértelműen ugyanazt fejezték ki, amit a szavai. Akkor ott a teremben már órák óta volt aki lázasan lobogott, volt, aki elszántan hazudozott, volt, aki logikus mondatokkal magyarázott, mások protestáltak, volt, aki zavartan állt az emelvényen, a tömeg meg lelkesen, gyanakodva, felszabadultan, indulatosan, mérlegelve önmagát és a hallottakat tombolt, zúgott, tiltakozott. Néhányan összebújva, mint a sportolók egy kosárlabda-mérkőzés szünetében az ellenjáték taktikáján tanakodtak. Jó néhányan üdvözült mosollyal jártak-keltek a tömegben. Úgy tettek, mintha nemcsak mindenkit ismernének, de minden, ami történik, az ő érdemük volna. Mások árulkodó sietséggel tapsoltak és éljeneztek. Ezek mindig körülnéztek, hogy mikor jön el az éljenzések és tapsok ideje. A hallgatóság, úgy éreztem, őszinte is volt, szerepeket is játszott, s ebben a gomolygás- ban a titkár kézmozdulata és az a néhány szó, amit kimondott, azt fejezte ki, hogy a cseppnyi szabadságot, amit kiharcolt, ne sajátítsa ki senki, engedjenek mindenkit szóhoz jutni. Megérezte ezt a közönség. A lépcsőház közönsége is. Onnan sem hallatszott egyetlen hang sem a szavai után. Megérezték az udvaron nyüzsgők is. Az ablakból láttam, hogy lent megszűnt a járkálás. Ugyanezt a mozdulatot láttam hónapokkal később, október 23-án kora délután a Bem-szobor előtt a tüntetésen. Gábor, akit én azóta a titkos testvéremnek tekintettem, ott állt a szobor előtt. A híres fiatal színész és a híres öreg író társaságában. A Himnuszt énekeltük. Lassan mind a hárman integetésre emelték a kezüket. Lehet, hogy ezek nem fontos dolgok. De bennem megmaradtak. Hozzátartoznak az én történetemhez. Nem színezek ki semmit. Ebben mások vagyunk, Liv! Én itt, Párizsban is egy vidéki srác maradtam Kecskemétről. Budapesten is az maradtam. Nem vagyok beavatott. A saját életemben szeretnék beavatott lenni. Mielőtt megismertelek, elmentem néhányszor a Café Celtique-be, a rue de Seine-n. Magyar emigránsok járnak oda, írók, szerkesztők, festők. A Bul Mich és a Saint Germain sarkáról szerettem elindulni. Van ott mindárt a rue de la Harpe sarkán egy önkiszolgáló. Válogatok a sajtok meg a mustárok között. Ez is az én elmaradhatatlan vidékiségem? Otthon soha nem láttam ennyi sajtot meg mustárt. Iskolás koromban a csokoládé is hiánycikk volt. Banánt és narancsot külföldön láttam először. Mindig másféle sajtot eszem, ha arra járok. Egy pohár sört ittam mindig a Café Celtique-ben a salátára, mindig másféle sört kértem. De előbb végigsétálok a Boulevard Saint Germainen a Place de Odeonig. A jobb oldalt megyek, ott vannak a bámulható kirakatok. Néhány ruhadarab már olyan, mint egy jó ismerős. A rue Mazarine sarkán van egy búzakék pólóing, sötétkék-fehér a csíkozása. Mindig félek, hogy valaki megveszi előlem. De nem tudom rászánni magam a vásárlásra az ára miatt. Lehet, hogy kirakati mintadarab. Néha arra gondolok, hogy a tulajdonos az üveg túlsó oldaláról látja, hogy megállók és nézem. Figyel, vár. Lehet, hogy neki előnyös, ha a kirakata előtt gyülekeznek az érdeklődők. Néha úgy érzem, hogy a pólóing már nem is az övé, hanem az enyém. 10
