Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Sándor Iván: Drága Liv! (regényrészlet)
sunk. Nem tudjuk pontosan, kire és mire várunk, nem szónokolunk, nem kiáltozunk, ám ez a várakozás mégis tartós és az élményét akkor is elvisszük magunkkal, amikor a többiek felfűtöttsége lecsillapul. Ez az érzés segített, hogy ne kerítsen hatalmába a félelem, ami mindig elfogott, ha tömegbe kerültem. A szónokok fellelkesítették a jelenlévők nagy részét. Jól értettem őket és nem volt kétségem afelől, hogy nekem nagyon is megfelel az, amit mondanak. Már persze azok, akiket megéljeneztek. Voltak ugyanis verejtékező, tétova, hatástalan, sőt visszatetszést keltő szónoklatok is. Amikor végre egymás mellett álltunk a barátommal, úgy éreztük magunkat, mint amikor gyerekkorunkban kenyérre vártunk a pékség előtt. Én legalábbis így éreztem, mert folyamatosan ismételte: „Hol voltál?", „Gyere!", „Maradj mellettem!", „Ne veszítsük el egymást!". Azt mondta: keressük meg a barátunkat. Nem tudtam, miért nevezi barátunknak a negyedéves bölcsészt. Csak azért, mert ő is kecskeméti gimnazista volt? Ennél többet nem tudtunk róla. Fogta a karomat, hogy ne veszítsük el egymást a tömegben, de úgy éreztem, fontosabb a számára ennél az, hogy odajussunk, ahol a bölcsészhallgató ismerősünk állt. Úgy voltam ezzel a bölcsészhallgatóval, mint az apám a barátommal. Féltékeny lettem rá. Hívtam a barátomat, hogy üljünk le. Hátul megüresedett éppen két szék. Gyere, ne szarj be, amíg engem látsz, kiáltotta a fülembe, mert éppen kitört a hangzavar, és kiáltani kellett, hogy megértsük egymást. Másnap éjszaka otthon azt álmodtam, hogy sorban állunk a barátommal az utcánk túlsó végében lévő pékség előtt. Nagy tömeg volt az üzletnél, nem úgy, mint régen. Az álmaimra néha pontosabban emlékszem, mint az életem eseményeire. Nagy tömeg volt a pékségnél. Az asszonyoknak egyáltalán nem volt akkora fenekük, mint régen, a felsőkarjuk sem volt olyan húsos, egyáltalán soványabbak voltak. Sok férfi állt a tömegben. Katonák is. Mi sem gyerekek voltunk. De azért ugyanúgy a fal mellett várakoztunk, mint régen. Azt mondja a barátom: na ebből elég, gyere, menjünk be a boltba. Én meg: de nem vagyunk még soron. Nem számít, mondta, és karon fogott. Lecövekeltem magam. Az arcomba hajolt. Olyan kipirult volt az arca, mint gyerekkorunkban. Ne szarj be, mondta fenyegetően, gyerek! Én eldadogtam újra, hogy nem vagyunk még soron. Hatalmas léptekkel elindult. A tömeg, a férfiak is, a katonák is elnémultak. Figyelték, amint halad a fal mellett. Na nézd, a Sugárék Andrisa, visított fel egy asszony. A barátom az emelvényhez érve kérdezett valamit a negyedéves bölcsészhallgatótól. Valamiben megegyeztek. A bölcsészhallgató az elnökségi asztal mögé ment. Úgy gondoltam, azok is a szervezők közé tartoznak, akik ott álltak. Az előadók gyorsan váltották egymást. Egy politikust lehurrogtak. Fáradtan, zavartan beszélt. Érződött rajta, hogy ő maga sem hisz abban, amit mond. Szónokolt. Az elnök, egy nálunk hat-nyolc évvel idősebb fiatalember nem tudott úrrá lenni a felháborodáson. Az asztal mögött álldogálók közül előlépett egy másik fiatalember. Vele váltott előbb néhány szót a bölcsészhallgató ismerősünk. Sovány 8
