Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (III. rész) (Fordította: Szenyán Erzsébet)
Megpróbáltam körbenézni. A fehér vetítővászon annak a szobának a mennyezete volt, amelyben feküdtem. Az éppen megnyílt Mulago Hospitalba kerültem az első páciensek egyikeként. A fekete leány egy Dora nevű ápolónő, a hindu férfi pedig egy Patel nevű orvos volt. Megtudtam tőlük, hogy előző nap szállítottak be mentővel, amelyet Leo hívott ki hozzám. Leo északon volt a Marchison- vízesésnél, és három nap múlva tért vissza Kampalába. Bejött a szobámba, és látta, hogy eszméletlenül fekszem. Szaladt a portára, hogy mentőt hívjon, de éppen aznap hirdették ki Uganda függetlenségét, az egész város táncolt, dalolt, sörben és pálmaborban fürdött, szegény Leo nem tudta, mi tévő legyen. Végül maga ment el a kórházba, és személyesen kísérte hozzám a mentőt. így kerültem ide, az elkülönítőbe, ahol még mindent betöltött a frissesség illata, a nyugalom és a rend. A közeledő maláriás roham első jele a belső nyugtalanság, amely hirtelenül, minden ok nélkül tör ránk. Valami történt velünk, valami nem jó dolog. Ha hiszünk a szellemekben, akkor tudjuk, mi ez - megszállt bennünket a rossz szellem, valaki megbabonázott. Ez a szellem tett bennünket erőtlenné, bénulttá. Rövidesen aztán tompultság, egyfajta kábaság lesz rajtunk úrrá. Minden olyan idegesítő. Mindenek előtt a fény; gyűlöljük a fényt. Idegesítő a többi ember - a hangos beszédjük, undorító szaguk, érdes érintésük. Nem sok időnk marad azonban erre az undorodásra, idegenkedésre, mert rövidesen, néha egész váratlanul, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, kitör rajtunk a roham. Heves hidegleléssel kezdődik az egész. Északi-sarki, jeges hideg rázza testünket. Mintha valaki a Sahel és a Szahara poklában felhevült meztelen testünket felkapta volna, és egyenest Grönland és a Spitzbergák jeges fennsíkjára, a hóviharok, hófúvások közé hajította volna.Micsoda megrázkódtatás! Mekkora sokk! Egy pillanat alatt csontig hatoló, elviselhetetlen, őrjítő hideg tör ránk. Egész testünk reszket, rázkódik, vonaglik. Rögtön érezzük azonban, hogy ez nem olyan reszketés, mint amelyet korábbi tapasztalatainkból ismerünk - amikor télen átfagyunk a hidegben -, most olyan, testünket cibáló vibrálásokkal, görcsös vonaglásokkal van dolgunk, amelyek pillanatokon belül cafatokra tépnek bennünket. És hogy valamiképpen mentsük magunkat, segítségért könyörgünk. Mi jelenti ebben a helyzetben a legnagyobb enyhülést? Tulajdonképpen egyetlen dolog van, amely azonnal segít: ha valaki betakarja az embert. De nem ám csak úgy, hogy egyszerűen ránk terít egy takarót, pokrócot vagy paplant. A lényeg az, hogy a takaró teljes súlyával ránk nehezedjék, hogy valamiféle zárt formába szorítsa, szétlapítsa testünket. Annyira vágyunk erre az állapotra, hogy legszívesebben azt szeretnénk, ha keresztülmenne rajtunk egy úthenger! Egyszer erős maláriarohamom volt egy szegény faluban, ahol semmiféle meleg holmi nem akadt, amellyel betakarhattak volna. A falubeli parasztok egy szekrényajtót tettek rám, ráültek és türelmesen várták, hogy elmúljék a leghevesebb hidegrázás. Azok a legszerencsétlenebbek, akiket roham esetén nincs mivel betakarni. Gyakran látni ilyen embereket az utak mentén, az őserdőben vagy a vályogviskókban, amint fekszenek a földön félájultan, verejtékben úszva, kábán, testük pedig a maláriás görcsök ritmikusan érkező hullámai közt rángatózik. De 27
