Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Sándor Iván: Drága Liv! (regényrészlet)
lépcsőházban, az udvaron, az utcán is lehetett őket hallani. Esteledett. Az udvaron sétáló, beszélgető, tapsoló embereket fényszórók világították meg. Senkit sem ismertem, mégis mintha ismerősök között lettem volna. Talán azért érzem ezt, mert volt a tömegben néhány színész meg színésznő, őket több filmben is láttam. Az emelvényen a szónokok között voltak írók, azoknak is láttam már a fényképét. Miközben a barátomat kerestem, feltűnt, hogy nem messze tőlem, egy fiú ölében egy lány ül. Kipirult arccal figyeltek. Azok között voltak, akik folyamatosan bekiabáltak. A fiú keze a lány feneke alatt volt. Láttam, hogy a lány néha a fiú combja közé nyúl. Akkor sem húzta el a kezét, amikor éljenzett. Elég messze, a túlsó oldalon, azok között, akiknek lábujjhegyre kellett állni, hogy az előttük lévőktől lássák, mi történik az emelvényen, megláttam a barátomat. Úgy láttam, lenyűgözte őt, nem is a látvány, hanem a hangulat. Együtt kiabált a többiekkel. Nem azt akarom leírni, hogy milyen volt 1956. június 27-én a Váci utcai Tiszti Házban a Petőfi-kör sajtóvitája. Mindenkinek vannak emlékei, aki ott volt. Itt, Párizsban is sokat írtak erről. Az én érzéseimről és a barátom arcáról akarok írni, úgy, ahogy visszaemlékszem rá, amint áll a nagyterem jobb oldali bejárata melletti oldalon a falhoz szorulva, lábujjhegyre emelkedik, éljenez és kiabál. Csalódott is voltam. Izgatott is voltam. Csalódott, amiért a barátom nem keres engem a tömegben úgy, ahogy én keresem őt. Izgatott voltam, mert átragadt rám a feszültség. Főképpen a barátom feszültsége ragadt át rám. Úgy gondoltam, hogy ő el van foglalva a részvétellel, ezért nem látom rajta, hogy bármi más érdekelné, mint a szónokok szavai. Engem is érdekelt, amit hallottam, de nem kötött le annyira. Inkább érdekesnek éreztem, amit hallottam, semmint magával ragadónak, szóval nem voltam annyira elfoglalva a benyomásokkal, hogy ne érdekelt volna, hol van éppen a barátom. Katonák is álltak a tömegben. Alattomos, figyelő szempárokat is láttam. Az ablakból lenézve észrevettem, hogy a híres színész, aki a feleségét, a híres színésznőt átkarolva lassan sétált az udvaron, és sok embernek mosolyogva visszaintett, a hűvös estében leveszi a zakóját és a híres színésznő vállára teríti. Ezt a mozdulatot jobban megőriztem magamban, mint a szónokok szavait. Más férfiak is ráterítették a zakójukat más nők vállára. Mások is egymásra mosolyogtak. Szerettem volna, ha én is rámosolyoghatok valakire, de a barátomon kívül senkit sem ismertem, és ő messze állt tőlem, a túlsó oldalon, az emelvényre vezető lépcsőnél. Azért mégis úgy éreztem, hogy az egymás iránti barátságosság érzése áthatja a tömeget. És azt is éreztem, hogy nemcsak két ember között támadhat fel hirtelen az a kapcsolat, amit barátságnak mondunk. Kihajoltam az ablakon. Szerettem volna, ha lentről észrevesznek. Annyira kívántam ezt, hogy integetni kezdtem. Mások is integetni kezdtek mellettem. Lentről visszaintegettek. Mosolyogtak. A színészek is. A katonák is. A reflektorfényekben lent kószáló emberekben volt valami ártatlanság. Ők nem kiáltoztak. Mintha az eget kémlelték volna, s ettől levegős és tiszta volt a tekintetünk. Nem jutottak be az előadóterembe, mégis várakoztak. Úgy éreztem, hogy közös a várakozá7