Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (III. rész) (Fordította: Szenyán Erzsébet)
kény, hiszteroid, mimózalelkű bivaly, amely ugrálni kezdett, menekülni akart. Abban a pillanatban az egécs csorda pánikba esett, és már rohant is hanyatt-homlok, amerre látott. És most itt ácsorog előttem egy ilyen csorda. Mit tegyek? Álljunk meg és várjunk? De meddig? Forduljak vissza? Már késő: félek visszafordulni, mert hátha utánunk iramodik a csorda. A bivaly pokolian gyors, makacs és kitartó jószág. Keresztet vetek, és lassan, lassan, egyes sebességben az állatok közé hajtok. A csorda hatalmas, szinte a horizontig húzódik. Figyelem az élen álló bikákat. Azok, amelyek az autó útjában állnak, egykedvűen, nehézkesen kezdenek félrehúzódni annyira, hogy az autó elférjen, de egy centivel sem jobban, mint amennyire az elkerülhetetlen. Terepjárónk egyfolytában az oldalukat súrolja. Tiszta víz vagyok. Olyan ez, mintha az ember elaknásított úton haladna. Szemem sarkából Leót figyelem. Le van hunyva a szeme. Méterről méterre araszolgatunk. A csorda szótlanul áll. Mozdulatlan. A masszív koponyákból sok száz komor, dülledt szempár mered ránk. Párás, bárgyú, kifejezéstelen tekintetek. Sokáig tart ez a vergődés, mintha sohasem akarna véget érni, de végre megint biztonságos terepre érünk - a csorda mögöttünk marad, a Serengeti-fennsík zöldjétől elütő hatalmas, sötét foltja egyre kisebb lesz. Minél jobban telt az idő, minél tovább jutottunk keringve, tévelyegve, annál nyugtalanabb lettem. Reggel óta nem találkoztunk egy élő lélekkel sem. De nagyobb útra vagy akár egy útjelző táblára sem bukkantunk. A hőség elviselhetetlen volt, s percről percre nőtt, mintha az út, sőt, az összes út egyenesen a napba tartana, s mintha mi, előre haladva az úton, elkerülhetetlenül közelednénk ahhoz a pillanathoz, amelyben, a nap oltárára helyezett áldozatokként, elégünk. A felforrósodott levegő remegni, hullámzani kezdett. Minden elmosódottá vált, a képek kontúrja elmaszatolódott, az életlen filmen. A horizont elhomályosult, távoli lett, mintha az apály-dagály óceáni törvényének engedelmeskedett volna. Az akácfák poros, szürke ernyői ritmikusan mozogtak és változtatták helyüket - úgy tetszett, holmi céltalanul bolyongó, tébolyult lelkek hordozzák őket. A legrosszabb azonban az volt, hogy megrándult és mozogni kezdett az az összekuszálódott útháló, amely néhány óra óta csalóka és fullasztó kelepcéjében tartott bennünket. Láttam, amint az a háló, az egész bonyolult geometria, amelyet megfejteni ugyan nem tudtam, de amely valamiféle állandó, mozdulatlan eleme volt a szavanna felszínének, most rángatózik és ide-oda ugrál. Merre felé ugrál? Merre húz bennünket, a fonataiba gabalyodott, vergődő utazókat? Valahova lecsúsztunk, Leo, a terepjáró és én, az utak, a szavanna, a bivalyok és a nap, valamilyen ismeretlen, fénylő, izzó térbe. Hirtelen leállt a motor, az autó lecövekelt. Az történt, hogy Leo, látva, hogy valami történik velem, eltekerte az indítókulcsot. - Add ide - mondta -, majd én vezetek. - így mentünk tovább, míg enyhülni nem kezdett a hőség, és akkor a távolban megpillantottunk két afrikai viskót. Odahajtottunk. Üres házikók voltak, ablak és ajtó nélkül. Odabent fapriccseket találtunk. A viskók láthatóan gazdátlanok voltak, egyszerűen csak az alkalmi utazóknak építették őket. 22