Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (III. rész) (Fordította: Szenyán Erzsébet)

Nem tudom, hogyan kerültem a priccsre. Alig éltem. A naptól zúgott a fejem. Hogy álmosságomat legyűrjem, rágyújtottam. Nem ízlett a cigaretta. El akartam oltani, és amikor ösztönösen a padló felé mozduló kezemre pillantottam, észre­vettem, hogy a cigarettát egy a prices alatt fekvő kígyó fején akarom eloltani. Megdermedtem. A rémület úgy megbénított, hogy kezemet s benne az izzó ci­garettát nem volt erőm elrántani - továbbra is a kígyó feje fölött tartottam. Végül aztán tudatosodott bennem, hogy egy gyilkos hüllő foglya vagyok. Egyet bizto­san tudtam: a világért sem szabad megmoccannom. Rámveti magát és megmar. Szürkéssárga egyiptomi kobra volt, szabályos gombolyaggá tekeredve feküdt az agyagpadlón. Halálos mérge gyorsan hat, a mi helyzetünkben pedig - gyógysze­rek nélkül, egy napi járásra a legközelebbi lehetséges kórháztól - a halál kivédhe­tetlen. Valószínű, hogy a kobra éppen egyfajta katalepsziába merült (állítólag jel­lemző ezekre a hüllőkre ez a tetszhalottszerű, letargikus állapot), mert meg se mozdult. Uram, Isten, mit tegyek most? - törtem a fejem lázasan, már teljesen magamhoz térve.- Leo - suttogtam, amilyen hangosan csak lehetett -, Leo, egy kígyó! Leo épp a csomagokat rakta ki a terepjáróból. Hallgattunk, nem tudtuk, mit te­gyünk, időnk meg nem volt a gondolkodásra, mert ha a kobra magához tér a katalepsziából, azonnal támadásba lendül. Mivel semmiféle fegyverünk, még egy macheténk sem volt, úgy döntöttünk, hogy Leo levesz az autóról egy benzines­kannát, s azzal próbáljuk megfojtani a kobrát. Kockázatos ötlet volt, de a váratlan helyzetben semmi más nem jutott eszünkbe. Valamit tenni kellett, különben a kobra veszi át a kezdeményezést. Az angol hadseregből kiszuperált nagyméretű, éles peremű benzines kannáink voltak. Leo, aki hatalmas termetű férfi volt, levette az egyik kannát, s lassan lopa­kodott a viskó felé. A kobra rezzenéstelenül feküdt tovább. Leo magasra emelte fülénél fogva a kannát, és várt. Várt, s közben kalkulált, méregetett, célzott. Én mozdulatlanul, feszült készenlétben feküdtem a priccsen. És akkor Leo, maga előtt tartva a kannát, hirtelen, villanásnyi idő alatt egész súlyával a kobrára vetet­te magát. Erre én is ránehezedtem társamra, s úgy nyomtuk a kígyót. Ezekben a másodpercekben az életünk forgott kockán - jól tudtuk mindketten. Mindezt azonban csak később gondoltuk végig, mert abban a pillanatban, amikor a kanna, Leo és én a kígyóra zuhantunk, a viskó belseje pokollá változott. Soha nem gondoltam volna, hogy egy lényben ennyi erő rejtőzhet. Ennyi bor­zalmas, szörnyűséges, kozmikus erő. Azt hittem, a kanna pereme könnyedén át­vágja a kígyót, de nagyot tévedtem! Hamarosan rá kellett jönöm, hogy alattunk nem egy kígyó, hanem egy acélosan kemény, vonagló, vibráló rugó viaskodik, amelyet sem eltörni, sem szétmorzsolni nem lehet. A kobra olyan őrült dühvei, olyan megátalkodottan forgott, hánykolódott, hogy a viskóban sötét lett a felvert porttól. Akkora erővel és energiával csapkodta farkát a földhöz, hogy az agyagpadló szilánkjai csak úgy repkedtek a levegőben, a porfelhő pedig teljesen elvakított bennünket. Hűteken belém hasított a félelem, hogy nem boldogulunk a kígyóval, hogy kicsúszik alólunk, és sebesülten, fájdalmában eszét vesztve ránk ront. Még erősebben nyomtam Leót, aki felnyögött, mert mellével a benzineskan­nán fekve, alig kapott levegőt. 23

Next

/
Oldalképek
Tartalom