Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Vekerdi László: "Amiről nem lehet beszélni, azt ki kell mondani" (Későrecenzió Sándor Iván "Ködlovas"-áról)
hagyatkozó, látványosságra és önmaga megmutatására törő, önazonosságot értékelő és sugárzó kultúrájával. Sándor Iván, Bibó István jó és változatlanul hűséges tanítványa gyanánt, legtöbb munkájában a demokrácia folyamatának értelmezőjeként, honi viszontagságainak vizsgálójaként (A vizsgálat iratai 1973-1983, A föld alá vitt tények üzenete 1983, A Németh László-pör 1983), reményének életbentartójaként és reális esélyének hirdetőjeként (Leperegnek a nyolcvanas évek. A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka 1988) mutatkozik; a Forrás-hoz száz szállal kötődő „Hármaskönyvé"-ben pedig a demokrácia folyamatának fogalma szerint és szellemében vizsgálja a nagy rendszerváltozás jelentségeit, eseményeit, értelmezőit, reménységeit, kilátásait, akadályait {Vízkereszttöl Karácsonyig 1990, Félelem? Remény? 1991, A karnevál harmadik napja 1992). A felsorolt tanulmányok, kivált a „Hármaskönyv'' és A vizsgálat iratai közvetve vagy közvetlenül arra is figyelmeztetnek, hogy a demokrácia folyamatának megerősödéséhez és tartósulásához többnyire kedvező külpolitikai és hatalmi konstelláció is szükséges. A Ködlovas, mintegy ellenpéldaként, azt demonstrálja, hogy szerencsétlen külpolitikai konstelláció és visszaélésekre építő hatalmi konfiguráció esetében a demokrácia folyamatának mégcsak esélye se lehet. A reménye, vagy még inkább az igénye azonban ilyenkor sem adható fel, de tudni kell vállalni, mint Sántha Kálmán, a reménytelenség rettenthetetlenségét, si fractus illabatur orbis. „Hol zsarnokság van,/ ott zsarnokság van/ nemcsak a puskacsőbenJ nemcsak a börtönökben ..." A menekülés ilyenkor csak egyedi lehet és esetleges, a külpolitikai s következésképpen belpolitikai hatalmi konstelláció változásának következménye, a zsarnokság önmagát is rontó önerősítő köreinek kiszámíthatatlan koincidenciáinak köszönhetően... A Ködlovas negyedik, súlypontját képező és leghosszabb részében, amely a koncepciós perek és börtönök mechanizmusait vizsgálja, és egyben összerántja, illetve fókuszálja az eddigi szálakat és sugarakat, Solt István cellájába kerül, nyilván és általa is felismerten börtönbesúgóként Homonnay. István szemrehányásaira, felháborodott szavaira és hallgatására Homonnay végül nyugodtan, határozottan és folytathatatlanul válaszol: " » Kérlek... sajnálom... azt hiszem, előítéleteid vannak velem szemben. Lehet, hogy nem tudod elfelejteni a találkozásainkat. Ha kívánod, azért, ami történt, megkövetlek. Most egy zsákba kerültünk, azt hittem, jobb, ha összetartunk, elvégre iskolázott emberek vagyunk és nem bugrisok.« Tornázott, hirtelen nevetni kezdett, és azt mondta, mindesetre ajánlja, hogy tornázzak vele. »Mondd, szabadon engedhetted volna a zsidókat?« Nem lepődött meg a kérdésemen. »Parancsot kaptam, azt hajtottam végre. Ezek is parancsra tartanak minket fogva. »Ez más«, mondtam. »Na ne röhögtess, öregem.« »Már annyiban, hogy azt hiszik... « »Na, mit hisznek...?« »Talán azt hiszik, hogy mi... hogy én valóban bűnös vagyok...« »Ez komikus...« »De hát velem félreértés történt...« »En meg jogosan vagyok itt, ugye, ezt akarod mondani. Le vagy kissé romolva, úgy látom. Értem, mire gondolsz, hogy jön majd valaki, aki egyszer igazságot szolgáltat. Ugyan kérlek. Ezek egymást fogják felzabálni. Egyedül ebben reménykedhetsz. Ha objektív kívánok lenni, az a helyzet, hogy az ő szempontjukból és megérdemeltem, amit kaptam. Minden rendszer védi magát az ellenfeleivel szemben. Én nem ítélem el a börtönöket. Csak jobban szeretem, ha azok ülnek a sitten, akik fordított helyzetben engem ültetnek le...«" (251.) Mai szóhasználat hajlamos lehetne ezt a magatartást „cinikusnak" minősíteni; de csak azért, mert rég nem ismeri már az antik cinikusok és koraújkori utódaik mély és eredendő undorát mindenféle képmutatás és tettetés iránt. A kötelező képmutatás és a célszerű tettetés, az internalizált, és így végül önmagát is becsapó hazugság hatja át Homonnay szavait és viselkedését; az a fajta „udvarias" magatartás, amelyet a restaurációs Horthy- korszak úri társadalma végső soron még a koraújkorban kialakult új arisztokrácia „udvari emberének" kánonjából örökölt, többé-kevésbé degradált formában. Az a századokon át öröklődő konzervatív magatartás-minta, amellyel Bibó a demokrácia folyamatát állította 13
