Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Sándor Iván: Drága Liv! (regényrészlet)
hogy arról szól, ami bennem történt. Ebben a jóérzésben, hogy kezdek olyan szavakat találni, amelyekkel azt hiszem, azonos vagyok, elmondok Neked valamit, amiről senkinek nem beszéltem. Nem mérnöknek készültem. Magyar irodalomból én voltam a legjobb az osztályban. írtam néhány cikket az iskolai újságba. írtam verseket is. Persze olyan gimnazista verseket. A barátom azt mondta, Te, neked van írói tehetséged. Ezen nevetni kellett. Erős voltam fizikából és matematikából is. Úgy döntöttem, hogy arra az egyetemre jelentkezem, ahová a barátom. A szüleim nem szóltak bele a választásomba, de örültek a döntésemnek. A rue Monsieur le Prince és a rue Racine sarkán betévedtem a könyvesboltba. Böngészni kezdtem a pultra kirakott könyvek között. Az egyiknek a hátsó borítóján olvasni kezdtem a könyv írójának a szavait arról, hogy - így írta - az én történetem sokkal fontosabb számomra, mint egy írónak a maga történetei, mert a sajátom, mert egy létező emberé, nem holmi kitalált történet. Kitámolyogtam az utcára. Meg sem fordítottam a könyvet. Visszatettem a pultra. Nem akartam többet olvasni ezeknél a mondatoknál, mert féltem, hogy valami olyasmit olvasok, ami ugyancsak nagyon fontos lehet a számomra, és elfeledteti ezeknek a szavaknak a fontosságát, felül is múlja akár, pedig nekem ezeket kell beszívnom és megőriznem. Ne mosolyogj, még az író nevét sem tudom. Érted ezt? Biztosan érted, hiszen Te is felmondtad egyszer egy író könyvének a sorait, amikor mentünk a Boul Mich-en és azt mondtad, olyan, mintha Te lennél benne abban a szövegben, nem is fontos, hogy ki írta, tudod, az az epilepsziás férfi, aki a fekete kabátjában halad a Boul Mich-en. Gondolom, azért érzem jól magam ezekben a mondatokban, amit miattad kezdtem el írni, mert a leírással abban vagyok benne, amiben szeretnék, ami bennem történt meg, amiben utólag is jelen tudok lenni. Amikor a Váci utcában a Tiszti Házhoz értem, tele voltam várakozással. Én nem azzal a Vendéggel való találkozásom emlékét őriztem meg, hanem a várakozásom emlékét. Nem tudom pontosan meghatározni a különbséget a kettő között. Úgy éreztem, amit én megőriztem, az egy kicsit kevesebb is, egy kicsit több is. A várakozás az én számomra azt jelenti, hogy valami megvalósítatlan marad. Valami, ami nemcsak szükséges, de elengedhetetlen. És ennek az érzésnek a nyomában jár a kielégítetlenség. Azt kell mondanom, hogy a tapasztalataim szerint a történelemmel való találkozás nem elégíti ki ezt a hiányérzést. Nem szünteti meg a várakozást. Ezt régen nem láttam tisztán. Ma már tudom, hogy ebben különböztünk a barátommal. A Tiszti Ház bejáratánál szétsodort bennünket a tömeg. A bölcsész hallgató is eltűnt. Szerettem volna visszafordulni és elmenni. Nem értettem, miért kellene ott lennem. A lábamra tapostak, lökdöstek. Az emberhullámzás felfelé áradt, sodort magával az emeleti nagyteremig. Megpillantottam a bölcsész fiút. O már az emelvényre vezető lépcsőit jutott. Figyelte a szónokot, kiáltott valamit, az egész terem vele zúgott. A zúgásból és az emberek derűs arcából - igen, az indulatos kiáltások derűs tekintetű embereké voltak - megértettem, hogy a felháborodás nem a szónoknak szól, hanem azoknak, akiknek a szónok a nevét említette. Az ablakpárkányokon is ültek. Oda szorultam. Lenéztem. Láttam, hogy az udvar tele van. Egy teherautó is állt ott. A szónokok beszédeit kihangosították, a 6
