Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Fried István: Vers-e (még, már), amit az ír úr ír? (Töprengések Sántha Attila Az ír úr című kötete ürügyén)
Ennyi kérdés(esség) után adhat-e még valamit a következő két ciklus? Ami a leginkább szembetűnő lehet: nem bukkanunk közvetítő médiumra. A Sehonnan versben a leginkább a költészetre látás, a költészetfelfogás áttételesen is személyes aspektusairól igyekszik versbeszédet közölni, a Térszűkületben főleg (tematikailag) szerelmes verseket találunk. Mindkét ciklus azonban a kétség verseit tartalmazza, a vers beszélője nem elbizonytalanít, a maga elbizonytalanodását rója versbe, a cinizmusig hatóiban ironizál, hogy ne kelljen vallomásos lírát művelnie, megkísérli, hogy mellé-beszéljen, aztán valamiképpen mégis csak sor kerül a versre, mégha önnön magától eltávolítóan is. Gondosan vigyáz arra, hogy ne érzékenyüljön el, pedig olykor nagyon is arrafelé tart a beszéd. A költészetben-lét a beszélő számára túlságosan patetikusnak tetszik, ezért - ha mással nem - szófacsarással irányítja más vágányra a versmenetet. Ennek a ciklusnak nincsen, nem lehet derűs pillanata, itt a játék helyett keserves küzdelmet kapunk (feltehetőleg) a versért, a szóért, a vers révén megképződhető(?) létért. Az éj angyala nem elsősorban a kozmikus (ott)hontalanság verse, hanem evvel párhuzamosan a verskeresésé is; a versléthez eljuthatás problematizálódik, hiszen ahhoz, hogy létre jöjjön a vers, az a világ is szükséges, amely ebben a versben fogható csupán át. A verset záró elidegenítő effektus, az akár ironi- zálónak is érthető jelző jelenti a jelenségre ráismerés komor meghittségét: Mióta a verstől nem tőled félek éjszaka. S ha eljön az éj szaka ágyból kelek és haza megyek hol még nincsenek emberek sem haza csupán virág illata az illatban meg ott lebegsz halál híres angyala. Értéke fosztott-foszlott világba kalauzol a vers. Két írásjel tagolja, az első két sor bejelentését így kijelentésnek foghatjuk föl; s hogy mitől fél valójában a vers lírai hőse(?), csak az utolsó sorban tetszik ki, amelyet szintén pont zár le. E két-két sor eszerint egymással párhuzamos, ami közöttük elterül, az a világ. Mind az első rész, mind a záró passzus megleli módosult vonatkozását a középső részben, az éjszaka fölbomlik, a határozóraggal ellátott főnév: illatban megszemélyesedik, miután az „illata" már előlegezte megjelenését. E szigorú szerkesztés a megkettőződöttséget ellensúlyozza; s bár a világban, sem térben, sem időben (éjszaka, ágyból, haza, majd megint haza, talán más jelentésben), nem lehetséges a meg/elnyugvás, a verskezdő két sor a központozás elmaradása miatt fokozottan többértelművé válhat, mind a „verstől", mind a „nem" után állhatna írásjel. Bármiként olvassuk: a vers a versvégi ponttal megteremtődik ugyan, de a fenyegetettség sem múlik el, ekképpen a vers sem védelem. Ezt látszik erősíteni a ciklus több darabja, sorban mindjárt a következő, beszédes címmel (Egyszer már véget ért): „s mégsincs mivégre, / miről, hol és kivégett / szól a dal"; nem kevésbé ez a szorongás köszön vissza a József Attilát és Baka Istvánt idéző Ettől féltein, ettől soraiban; a Nem sokat, de éltem első versszakában a nyelvi destruálás vonja vissza a vers tragizáló mozdulatát: Féltem mindig a verstől, felfalja egyszer a testem. Mindig csak módjával írni, nem túl személyesre, s ha a vad túlságosan jönne, relir azonnal. Ami marad, a töredékeire hullott (vers)univerzum, versdarabok innen-onnan. Játék ez? A torzult idézetek a századelős szétesettség-élményt (Adyét, Rilkéét) szembesítik korábbi (Csokonai: Magyar! Hajnal hasad...) és későbbi (József Attila) szövegekkel, hogy versemlékezet egy trivializálódott szöveggé integrálódjék. Kihasználva a szó homonímiáját úgy ad „költészettörténetet" a beszélő (Csokonaitól 94
