Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Fried István: Vers-e (még, már), amit az ír úr ír? (Töprengések Sántha Attila Az ír úr című kötete ürügyén)
Sántha Attiláig), hogy még a trivializálódott-depoetizált szövegkörnyezetben sem felejtődik el a mindig változó, mindig új okoktól fennmaradó létélmény. Magyar! Hasad /. Magyar! hasad lm nagy hasadsz. II. A nagykabát is aluszik, máma még Imsadsz tovább, Kisbalázs. Ili Máma még. Nem ittunk semmit. Hogy Imsadjunk tovább. A Térszűkület - ezek után szinte természetesen hangozhatna - sem a boldog szerelem verseit rendezi ciklusba, igaz, a kesergő szereleméit sem. Ám talán ebben az játszik szerepet, hogy a lírai beszélő itt sem távolodik a világot eleve gyanúval, önmaga oltalmára szabott iróniával szemlélő magatartásától. S ha az előző ciklusoknál helyenként mérsékeltebben is, az understatement ekkor sem hagyja el a lírai ént, a vallomáslíra fordulatait legfeljebb nyomokban engedi átütni a versek szövetén. Mind a beteljesülés ígérete, mind a csalódás-elválás jórészt egyazon hangon szólal meg, az elérzékenyülésig, a meg- hatódásig sosem engedi eljutni a verset, olvasóját. Hol egy erős költőtől vett idézettel való munka köti le figyelmét, miközben szerelmi kalandról ad számot, hol egy töredezett beszéd szab gátat az érzelem nyelvének, máskor a sokfelé-sokféle utalás rántja le a verset a meghódítandó magasságból, olykor a hangvétel (ismétlem) trivialitása jelöli ki a versbeszéd határait: „Te gyümölcslé, én vodka, / milyen jól keveredne." Egymást kizáró elemek, „világok" korántsem békésen férnek meg a versben, egyszerre érzékeltetik a regiszterváltásban rejlő lehetőségeket és a legjobban ideillő „regiszter" keresését. Mert, míg Az ír úr első két ciklusa megszólalási módokat ajánlott, a két záró ciklus lényegében összhangba kerül a kortárs lírának már ismert törekvéseivel. A tájnyelvi versek, a szado-mániákat travesztáló, képregényre emlékeztető verstörténetek eltávolítanak az igen differenciált és sokféle, egymásban is kételkedő kortársi „elvárások"-tól, a záró ciklusok jórészt visszazárnak oda, ahonnan az első két ciklus ki akart lépni. A „gügye" meg az érdeklődést nem keltő ironikus önjellemzés a kötet első felére áll, a másodikra nemigen, bár ott sem komorul el teljesen a lírai hangvétel, ám „játékossága" igencsak kortársi költői megnyilatkozásokra emlékeztet. Mindebből nem következik, hogy a kötet első felét „dicsérném", a másodikat (ha éppen nem marasztalnám el is, inkább csak) leírnám. Mivel sem az első rész olvastán támadt némi tanácstalanságom, sem a második rész végiglapoztán történő ráismeréseim nem vállal(hat)ják az ítélkezés, a besorolás, még csak az alaposabb hasonlítás feladatát sem. Annyi bizonyos, hogy Sántha Attilának nem pusztán (merészebb) tárgyválasztása, nem kizárólag kevésbé programos versbeszéde alakult át az első kötethez képest, hanem tájékozódása, kísérletező kedve lett szélesebb körű, előadásmódja felszabadultabb. Ugyanakkor ez a líra, mert azért líra, a leginkább tájékozódásával, keresésével, ajánlataival, nem utol95
