Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Fried István: Vers-e (még, már), amit az ír úr ír? (Töprengések Sántha Attila Az ír úr című kötete ürügyén)
és befogadója viszonyát nem a megszokott formában gondoltatja újra. A lírai én-elbeszélő egy a túlnyomó többség számára ismeretlen nyelvbe, nyelv mögé rejtőzik, így a történés(ek) részletei feltáratlanok maradnak, nem kevésbé nyer az olvasó információkat a költőiség természete felől. Ugyanakkor (tudatosan? nem tudatosan?) mozgósítja történeti ismereteit, amelyekből ugyan messzemenő következtetéseket nem vonhat le, de amelyek analógiás gondolkodásának esetleg segítségére lehetnek. Természetesen az analógiás gondolkodás legfeljebb műfaji rokonulást tételezhet, és a kötetben betöltött funkción töprenghet el: Viritt künn a Fehérmartok, Máris alatta pusmog, Ahajl jő egy berbécs, Szarva mint egy biinagy szurony, zákhányos szentiben guruzsma, vajon hol a diihüben volt. Megijedt erre Máris crössen, karincáját esszc-vissza lepesclte, s a berbécs guruzsmája elől iszkiri Peselnebick. Amit a Székely versek olvasója sejt, hogy tudniillik a „regionalitás" csupán (nyelvi) rejtőzködés, illetőleg a végsőkig leegyszerűsödés valójában egy összetett látásmód elleplezése, arra a Kcmál és Árnál „populär" előadásában ráismer: a verstelenítő, költészeti emlékeket nem egyszer szándékoltan olcsó szó-versjátékokban feloldó eljárás műhelytitkaira. Belelát egy, a kortársi triviális, „populáris" írásbeliséget étvágy látványosságot átható metodikába. S teszi ezt a ciklus elbeszélője lecsupaszítva, versdekorációtól megfosztva, a megszólalásnak minél alacsonyabb „regiszteréig" lehatolva. Ami azonban feltételezhető: a ciklus nem a populárisba sorolható „líra" példatára, netán változat-ajánlata, hanem úgy új- popularitás, hogy a populáris „regiszterébe besorolt szemlélet, beszéd, „műfaj" travesztiáját adja. A ciklus egésze annyiban emlékeztet a vásári képmutogatókra, hogy egy-egy jelenetet merevít ki, benne történetdarabot foglal össze, többnyire az újságok utolsó lapjára, a bűnügyi rovatba tartozó eseményről szóló, töredékes beszámolót. A címként jelzett Kanál és Auláiból a szó- és nyelvi játékokra következtetnénk; ez azonban (ismételten) nem a várt módon valósul meg, hanem a versszövegekbe vont non- szensz-elemek mellé integrálja a túlontúl ismert vendégszövegeket. így azáltal oldódik a szövegek között támadható feszültség, hogy e képmutogatós, „képregényes" modor felszívja a vendégszövegek képi energiáját; semlegesíti, mivel a travesztia jellegénél fogva beszéli el a maga szókincsével a fentebb stílben valaha elbeszélt történetet. Itt azonban egyik történet sem beszélődik el, a „műfaj"-nak megfelelően kivágatokat kapunk. Ez a versszerűtlen, töredezett szöveg imitálja a verset, anyaga a szólásoktól József Attiláig, Arany Jánosig terjed, a „szado-mánia" alcím a horror műfaj népszerűségére rájátszva, annak vásárian primitív és keresetlen változatát adja. Ugyanakkor nem kíván másnak látszani, mint ami, az alcím eligazítását követi, hogy nemcsak a fentebb stílű történetet travesztálja, hanem a történetmondást egyáltalában: leegyszerűsítve, az epizódokat, a kitérőket mellőzve számoljon be az egymásra rímelő versszereplők „szado-mániá"-járól. A képmutogató(?) hol egyes szám harmadik, hol egyes szám első személyben számol be tudomásáról, amelynek hiányairól, bizonytalanságairól a ciklus utolsó verséből értesülünk. Érthetjük ezt olyképpen, hogy a ciklusban elbeszélt kis-elbeszéléseknek nincsen tanulsága, a történet ugyan lezárul, de nem bizonyos, hogy így történt, sőt, a vers-lét is némileg megkérdőjeleződik, mivel a nyomatékosnak szánt záró versszakban csak jóindulattal fedezhetjük föl az asszonánc nyomát, az előző versszak x-a-y-a rímelésével (asszonáncával) szemben. A végső lezárás a történettől vett búcsú, amely nem mellőzi a groteszk elemet, hiszen a személyes megnyilatkozásból váratlanul vezet vissza a ciklus történetébe. Az idézet sorainak ütemezése a költészetben kevéssé gyakorlott „előadó" versbeszéde szerint alakul: Zúg az éji bogár, de már nem megy fejjel a falnak, s hogy nem értek semmit, csak ez zavarhat. Nem tudom, nem tudom, lmjtogatom egyre, Kemál és Árnál, nyugodjatok békében. 92
