Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Fried István: Vers-e (még, már), amit az ír úr ír? (Töprengések Sántha Attila Az ír úr című kötete ürügyén)
ben, Móricz Zsigmond Rózsa Sándor-dilógiájának kevéssé sikerült tájnyelvisége, Kodolányi Jánosnak archaizálást szolgáló próbálkozása nemigen talált követőre, még kevésbé kritikai befogadásra. Talán a magyar irodalmi nyelv történetében lelhetünk választ a kérdésre: a tájnyelvi költészet miért nem honosodott meg, miért nincsen legalább egy olyan, XIX-XX. századi lírikusunk, aki tájnyelvi lírája következtében kanonizálódott volna. Kazinczy Ferenc megrótta Csokonait debreceniességéért, Berzsenyit dunántúliságáért, Verseghy Ferenc szolnokias „hajlításai" ugyancsak kivívták azok haragját, akik az egységes, normatív magyar irodalmi nyelv kialakítását erőszakolták keresztül. S bár nyilvánvalóan akad különbség különféle tájak poétái között, a pannoniaiság vagy alföldiség korántsem kétségen kívül vagy mindenekfölött (táj)nyelvi természetű. Ellenben a túlzottnak minősülő tájnyelviség hamar bélyegeztetett meg provincializmusként, ily módon nem lehetett esélye a kanonizálódásra. Sántha Attila félreteszi ezeket az irodalmi nyelvi vitákat, és kötete első ciklusában tájnyelvi verseket és három levelet közöl. S bár aligha akad olyan kritikus, akinek ne kellene tájszótárakhoz nyúlni (értesülésem és búvárkodásom szerint még Szabó T. Attila Erdélyi Magyar Szótörténeti Tarában sem tudunk minden, itt előforduló szóra rálapozni), ha érteni akarja Sántha szövegeit, így kompetenciája már olvasása előtt kétségbe vonatik, a helyzet mégsem egészen reménytelen: olyan paradox szituációba navigál a ciklus, hogy nem feltétlenül igényli a szó szerinti értést, a ciklus beszélői (megnevezve: Székely Arti és szeretője, Kovács Rózsi) nem a vájt fülű olvasóval dialogizálnak, hanem azzal, aki hajlandó velük játszani. Méghozzá azt, hogy egy feltételezett regionalitástól függetlenül (és itt nem a diglosszián van a hangsúly) a regiszterváltó (vers)beszédnek lehet jellemzője az egy nyelven belüli többnyelvűség: a provinciálisnak ható és a „nagyvilági" (a computer-korszak megannyi terminus technicusa), a naiv és az elvont elméleti, a szándékoltan primitivizáló és az erre a primitivizáló modorra ironikusan rájátszó. Másképpen szólva: a bevezetőben, Kálmán C. Györgyhöz, Pomogáts Bélához, „valamint" Göncz Árpádhoz címzett levélbe csempészi Sántha Attila ,,beszélő"-je(?) Sántha Attila irodalomesztétikáját, amely csak annyira az övé, amennyire a kötet: 1/ Egy Zsófia nevű hölgytől hallotta Zajzoni Székely Artimon („Határőr és Polihisztor, valamint szabadidőben Őstermelő és D. J"): „A költészet végveszélyben szenved, mert már nem populär, csak egykét eltévedt lovas száguld versekért a hírlapárushoz". Maga is tapasztalta, hogy a szerzők nemigen törődnek az olvasókkal, „inkább szekírozzák őket" - „internacionáltextus"-aikkal. Erre Edward W. Said válaszát közli, miszerint: 2/ „Ezt a nézetet nemcsak azért ellenzem, mert a szövegek egyszerűen a világban vannak, hanem azért is, mert mint szövegek magukat helyezik el a világban." A bevezető levél, majd az első vers még óvatosan adagolja a tájszavakat, annál inkább adja ennek a ciklusnak „irodalmi" szótárát. Igen óvatosan írom le kulcsszóként a játékot, amely ebben az esetben inkább a kortárs líra néhány eszközének parodisztikus fölhasználásában érhető tetten: a szólásszerű- en használt „vendégszövegek“, máshonnan való közismert szintagmák beillesztése egy tudatosan primitivizáló, ám helyenként a jelen tárgyi világára utaló, más szociolektusból származó szövegbe. A följebbi idézetekben tematizálódik egyfelől a megváltozott író-olvasó kapcsolat, másfelől a szövegiség világléte, ily módon a „felettes"-nek bélyegzett kritikai beszéd és az önautorizáló, azaz önnön világszerűségét létrehozó szövegek viszonya. Székely Árti versei ehhez vázolják föl a megszólalás keretét, deszakralizálva kultikus sorokat, majd tájnyelvi versbeszédükkel a székely népköltészet balladaszerűségén ironizálnak. Az előbbi versnyelvre legyen példa a Székely Arti 1 napja első versszaka: Sem rokona sem kapcája nem vagyon én tinéktek, végigmegyek a faluba, integet a tinédzser. Az utóbbira hozott példám az Iszkirí a guruzsmás berbécs elől című versből való, s már a cím is, akár a vers egész hangulatában, szóalakjaival az e tájnyelvben járatlan olvasó előtt a halandzsavers benyomását keltheti. Ezt a „jelentés"-tulajdonítást sem lehet teljesen kizárni az értelmezések köréből, meg azt sem, miképpen úgy is olvasható, mintha valaki idegen nyelvet tanulva ismeretlen szavakkal és ismerős toldalékokkal találkozna, és nem lévén szótára, sejtené is, nem is, miről van valójában szó. Ugyanakkor a székely költészettel kapcsolatos ismeretei (Kriza és a Vadrózsák, Tamási Áron elbeszélései, Nyírő József néhány munkája, folklórgyűjtemények) az említett tragikus látás (balladaszerűség) irányába tájékoztatja. Sántha tájszólásos versei meglehetősen morbid történetek, akár groteszknek is fölfoghatók lennének, erre a megállapításra viszont a Kemál és Árnál ciklus késztethetne. Mindezzel Sántha Attilának olymódon sikerül elbizonytalanítania (kétségek közé taszítania?) olvasóit, hogy vers 91
