Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Kertész Ákos: Az örökség (Történelmi regény. Vázlat)
valódi, békebeli csillagszórót: ez volt az est fénypontja, aztán énekeltek; Mennyből az angyal, Kirie, kirie kisdedecske... a Csendes éjt, persze németül: Stille Nacht, heilige Nacht (mért van az, hogy minden zsidó folyékonyan beszél németül, a halálos ellensége nyelvén) alles schläft, eins am Wacht... Litván Samu, aki kívülről tudta Shakespeare Hamletját és a Lear királyt, és első taktustól az utolsóig, áriákkal és zenekari részekkel végig bírta énekelni a Carment, a Rigolettót, a Varázsfuvolát, a Bohéméletet, Beethoven ötödik szimfóniáját, és Mozarttól az Egy kis éji zenét (azt mondta, karmesternek készül, de nem volt idősebb, mint Géza), szerencsére elkezdte a Kiskarácsony, nagykarácsony-t, valamit, amit végre Géza is szeretett, meg a Sír a Jézus kiscsizmájá-t, erről vagy nem erről, mindegy, eszébe jutott a nagylány ott a téren, aki nem akart, vagyis nem mert szökni... Hirtelen szörnyű lelkiismeretfurdalása támadt: harminckilenc ember haláláért felelős, és bőgni kezdett, igen, ő, a hős negyvennyolcas, (mindenki azt hitte, hogy anyukáját félti, és rettenetesen magányos), az egyik itteni „anyuka", a Rozi néni, azt mondta, hogy ha Géza édesanyjának... hm...; zavarba jött, szóval, ha baja esnék... őrá számíthat - nagyszerű! - miatta halt meg harminckilenc ártatlan... - harminckilenc ártatlan ember halálába került az ő élete (vagy nem. Vagy harminckilenc fogolynak adta meg a sanszot élete kockáztatásával, hogy télachot vegyenek, százan százfelé fussanak, de nem mertek kockáztatni, gyávák voltak, és a tetű gyávaságukkal ők gyilkoltatták meg közösen harminckilenc társukat). De a kép... A kép: a fekete éjszakában ezüst teliholdként világító halottsápadt arcok, a véresen szétfröccsenő arcok; az egész iszonyat ütemes ismétlődése, a gyilkológépezet monotóniája: az a kép... azzal fog álmodni, amíg él. És igenis bőg, és mindenki le van okádva, és igenis sajnálja a lányt, nem, nem is sajnálja: fáj. Fáj a halála. Nagyon fáj! Elképzelte, ahogy a Jóisten magához veszi őket, ahogy magához öleli őket, egy jóságos, fehér szakállú Mikulásbácsi-Gulliver, aki szeretettel keblére öleli a mennyországba megtért szenvedőket, a kifáradottakat, a megalázottakat, egyszerre mind a harminckilencet, akik olyan kicsik Hozzá képest, akár a liliputiak; négyet bírt elképzelni az áldozatok közül, a nagylányt, a kislányt, az öreg nénit és a katonaszökevényt; és akkor megkísértette a Sátán, mert egyszerre úgy látta, hogy a Jóisten, ez a Mikulásbácsi-Gulliver, ez a liliputiak feje fölött cinkosan rákacsint, mert ez az öregúr egy nagyon álságos, kétszínű alak ám, mert ha valaki, hát ő megakadályozhatta volna, ő kicsavarhatta volna a gyilkosok kezéből a fegyvert, mert ő tudta előre, mert mindentudó; a Hitlert megfojthatta volna a bölcsőben, ha már véletlenül elnézte, és hagyta megszületni, mert ő mindenható... vagy nem igaz semmi, és legfőképp az nem igaz, hogy ő a jó Isten... De aztán megrémült magától és elhessegette a szörnyű, Sátán sugallta szent- ségtelen gondolatokat, inkább belemerült az énekbe, még ha németül énekeltek is a hülye zsidók Schlaf in himmlische Ru-uh' Schla-afin himmlische Ruh'... 29
