Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Sánta Gábor: „E kedv komor korunkra már csak emlék” (Varró Dániel: Bögre azúr)
gyakorlatának rímközpontúságából természetesen következik, miként azon versformák kedveléséből is, amelyekhez egykoron dallam és hangszerkíséret is tartozott. Költeményeiben hol a trubadúr, hol a vágáns hangján szólal meg; folyamatosan rájátszik egy-egy előadói gyakorlatra, miközben ki-kikacsingat az álarc mögül és a maskarából, melyeket magára öltött. Igyekszik elhitetni közönségével, hogy félvállról veszi az általa választott szerepet, az énekmondóét, aki - az ars poeticaként is értelmezhető Ének című záróvers szerint - „barátja mindenféle dalnak, / főként a lüktetőnek és a badarnak". Varró Dániel számára nyilvánvaló, hogy „e kedv komor korunkra már csak emlék". Felismerése a maga költői útkeresésének is iránymutatója lehet, különösen akkor, ha a későbbiekben valóban felvállalja a krónikásének mondójának súlyos terhét. A Bögre azúrt bravúros formakezelés jellemzi. A sárkánykörmeiket először próbálgatok többségéhez hasonlóan Varró Dániel is „végigzon- gorázta" az iskolában tanultakat. (Oh, azok a régi szép idők, amikor közép- és felsőfokon úgy tanították a klasszikus metrumokat, hogy versírás volt a házi feladat! Ha kiváló költő talán nem is termett több akkoriban, műértő tanár azonban biztosan.) A Bögre azúr szerzőjének ujjgyakorlatai szemléletesen bizonyítják, hogy a saját hang artikulálása a már közismertek sajátos megszólaltatásakor megtörténhet. A kötet figyelemkeltő szokatlanságát jelenti, hogy amíg a pályakezdők efféle próbálkozásai általában fiókban maradnak, addig Varró Dániel bemutatkozásánál éppen a „lecke" felmondására épült a repertoár. S ehhez bátorság kell. Bátorság és önbizalom. Az újra-írás felvállalása. Hit abban, hogy szonettjei, balladái, episztolái, elégiái és négysorosai nem csupán Petrarca- Villon-, Goethe-, Csokonai-, Berzsenyi-, Petőfi- és persze Kosztolányi-paródiák, melyekkel irigyelt sikerek érhetők el az iskolai mulatságok alkalmával és a házibulikon, hanem már-már garabonciást sejtető parafrázisok. (A Kosztolányi Dezső Ilonáját idéző Borbála jeles vizsgadarab - mindenféle értelemben.) A kötet költeményei nemcsak a hagyomány, illetve a kortárs költészet ismeretét és elsajátítását tanúsítják, de azt is, hogy szerzőjük már most rendelkezik azzal a képességgel, amellyel a maga képére formálja mindazt, amit mértékadónak tekint. Nehéz adomány. Ezért telitalálat a Bögre azúr intonációjának iróniája és játékossága. Még akkor is, ha mindezt sokkal inkább az alkat és az életkor diktálta, mintsem tudatos koncepciója Varró Dániel bemutatkozó kötetének. E könnyed hangvétel révén - így vagy úgy, de - sikerült átlépnie az efféle megszólalás legfőbb csapdáját. A humor, a gúny és a blődli felvállalásával ugyanis elkerülte, hogy úgy tűnjék, halálosan komolyan veszi önmagát, illetve azt, amit csinál. A Szilvalekvár és a Znbpehely, a Máma köhögni fogok, és különösen a Két tanulságos limerik című versek nemcsak szellemesek és szórakoztatóak, de fontos viszonyítási pontjai is egyúttal e sajátos megszólalásnak. Mintha általuk akarná jelezni Varró Dániel, hogy pontosan érzi, hol az infantilitás és a költői bravúr között a határ. Az említettek - indirekt módon, de annál meggyőzőbben - mutatnak rá az olcsó játszadozás és a komoly játék különbözőségére. E megannyi üdítően jópofa rímhányás után különös hatással lehet az olvasóra a „Boci, boci tarka..." kezdetű gyerekdal Balassit, Csokonait, Berzsenyit, Arany Jánost, Adyt, Kosztolányit, Géhert, Nádasdy Adámot, Kukorellyt, Parti Nagy Lajost, Kovács András Ferencet és Téreyt idéző szövegváltozata. A fityisz és a tisztelet, a profán és a szent sokat ígérő elegye ez a magyar poézist a Balassi-strófától a rapig ugyanazon témára végigdúdolt verssorozat, mely a Bögre azúr maradandó értéke lehet. Imitáció - a javából. E ciklusért Karinthy elismerően veregetné hátba Varró Dánielt. (A kortársak már megtették; Az új magyar hangjáték 1999. versenyében ugyanis Turay Tamás szerkesztővel és Szabó Kálmán rendezővel együtt szerzői díjat kapott.) A megmérettetés csibészes pimaszsága mindig tiszteletet parancsol, mint minden bátor kockázatvállalás. S a könyv iránti érdeklődés nyilvánvaló az elmúlt esztendő toplistáinak előkelő helyezései alapján. Efféle kötettel azonban ugyanazon költő csupán egyszer jelentkezhet. A figyelemre méltó kezdésnek a továbbiakban éppen az válhat kerékkötőjévé, ami itt és most a biztosítéka volt e bemutatkozásnak. Ezúttal szerencsés választásnak bizonyult, hogy Varró Dániel a kelleténél nem vette komolyabban sem önmagát, sem azt, amit csinál. Azonban nemcsak ezt az érdekesen induló pályakezdést tenné érdektelenné, de magát a Bögre azúrt is érvénytelenítené, ha a közeljövőben ismételten a „lazaság" mellé tenné le a voksát. Könnyedség és felszínesség között fenyegetően elmosódik a határ. S a játékosság csábító csalétek e mezsgyén. Varró Dánielnek pedig nyilvánvaló a hajlama és a képessége a játékosságra. Mindezt elegánsan és könnyedén teszi, ahogyan Kosztolányi Dezső is „játszva" vetette papírra verseit. Játék volt számára a versírás, azonban költeményeiből félreérthetetlenül érződik: a költészetnek tétje van, és verset írni 109
