Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Szekér Endre: Marosvásárhelyi elégiák (Tóth István: Besztiárium)
halálosan komoly vállalkozás. Szösszenetei, nyelvi leleményei és a sajátos rímelés - némi képzavarral élve - függeléke, szebben mondva: dísze csupán a huszadik századi magyar líra egyik legbölcsebb életművének. (S ez a lényegesen fegyelmezetlenebb és szétszórtabb Karinthy Frigyes munkáiról ugyancsak elmondható.) Vagyis a valódi vers nem tarka-barka léggömb, még akkor sem lehet az, ha ideig-óráig a magasba, a Nap felé tör. Hiszen előbb-utóbb úgyis eljön a nap, amikor a felfújtak leglátványosabbika is kipukkad. Nem hiszem, hogy Varró Dániel marka (csak) lufik gubancos madzagjaival lenne tele. Ahhoz kellően magabiztos és túlzottan is elgondolkodtató e bemutatkozó kötet. A Bögre azúr szerzője ugyancsak játszi könnyedséggel költ, de az még korántsem dönthető el biztonsággal, hogy amikor a rímeivel babrál, tudja-e, hogy mindennek csak akkor van értelme, ha e rímes furcsa játék nem babra megy. Ha Varró Dániel számára - a versen túl - a költészet is csak játék, egyszeri érdekesség a Bögre azúr. Amennyiben a későbbiekben immáron tudatosan gyakorolja, amit eddig inkább ösztönösen művelt, és lesz közérdeklődésre számottartó véleménye önmagáról meg a világról, melyben él, fontos költője lehet a következő évszázad magyar irodalmának. Ha lesz miről írnia, meggyőződésem, hogy figyelemre méltóan mondja majd el. Humora, könnyedsége, komoly pózai és maliciózus szerepjátszásai legalábbis ezt sugallják. A „nem is hiányzik más, csupán a téma" (Ének) és „az ember arról ír, mi nincs neki. / Azt adja el, amit kölcsönkapott" (Sóhajnyi vers a szerelemről), illetve az ezekhez hasonló megállapítások alapján feltehető, hogy Varró Dániel sejti mindezt. Tréfáiba ágyazódva - mint az avar alá (r)ejtett varjú-kincs: a kicsírázott dió vagy makk - itt is, ott is biztató töprengésekre bukkanhatunk. A Randi című vers példa lehet arra, hogy e kötet, az elmúlt évtizedben indulók tekintélyes hányadának bemutatkozásától eltérően, nem a személyiség, és pláne nem a személyesség válságát artikulálja. A hátsó borítón is olvasható nyitóstrófa szerint: „Kimondok minden mondhatót (a fecsegésben annyi báj van), de bárcsak arra volna mód, hogy mibenlétem konstatáljam." Varró Dániel költészete esetében nem a „Nicsak, ki beszél?" felvetésre adandó válasz a kérdéses, hanem a megszólaló önnön társadalmi pozíciója, mely biztos néző- és viszonyítási pont lehetne számára. A versek alapján leginkább az tűnik dilemmának - és ezzel a könyv egy egész generáció téblábolásának is kifejezője -, hogy szerzőjük mint mi mondja a magáét. Tehát nem poétikai, hanem döntően egzisztenciális okokkal magyarázható az elbizonytalanodás. S ha innen nézzük, meglehet, e játék(osság) elsősorban nem önfeledt szórakozás, hanem a sötét erdőben egyedül botorkáló fütyörészése. Vagyis nem a hetyke nihil, hanem a tettetett fleg- maság mögé bújtatott kétségbeesés gyanítható az olyan kijelentések olvastán, mint amilyen a Szerenád Saroltának alábbi részlete: „Egykutya persze a tél is, mindegy, hogy olyan vág}/ ilyen, hisz végül a köldöke mégis csupa rügyteli carpe diem. A jelen briikögő lükebéka, lustálkodik és muzsikál, a holnap bús diiledékc, kit érdekel az, husikám?" Engem például igen. Varró Dániel ugyanis figyelemre méltó módon beszél, ám e figyelem iránta csak akkor lehet tartós, ha érdemes lesz időről időre ismételten elővenni a verseit. Festc- ről azt mondanánk, hogy biztos a ecsetkezelése és a színérzékenysége, ám mindez a leendő képeknek csupán az egyik „fele". A feltűnő pályakezdés nem lehet garancia, legfeljebb ígéret. Ennyi viszont mindenképpen. Én kíváncsi vagyok a folytatásra. (Magvető, 1999) Sánta Gábor no
