Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 12. szám - Podmaniczky Szilárd: A végzet alkonya (irodalmi forgatókönyv)
- Itt van egy kis nyugtató - mondja a kövér, és adja nekik a dobozt. Azok merően bámulnak rá. - Majd nem fog idegesíteni, hogy büdös a kezetek - mondja az orvos. A férfi megmozdul az elefántagyarral:- Elég szép, csak az arca kicsit goromba. Mondtam neki. A hídon elválnak útjaink. Tied a zsák, enyim a zsákmány - mondja a földön ülő csukott szemmel, szorongatva az elefántagyart.- Majd reggelig megtudja, miről van szó - mondja a kövér, és kijönnek a mosdóból. Mindhárman egy boxban ülnek. Egy strucctollas, de szamárfejmaszkot és kis előkötényt viselő pincérnő lép hozzájuk. Nem szólnak egy szót sem, csak figyelik a pincérnőt, aki hevesen jegyzetel, mutogat a tollával, mintha rendelnének, aztán elmegy. Hátulról látjuk: meztelen fenekének jobb, illetve bal partjára fluoreszkáló filccel ez van írva: VÁGÓ-HÍD. * A vörös és a szőke nő egy üres istállóban ténfereg, szagolgat mindent, a lovas a sarokban gubbaszt egy kis könyvvel a kezében, olyan otthonos minden. Az öregasszony behoz egy régi, kopott bőröndöt, ledobja középre, kinyitja. Tele rengeteg ruhával. A vörös és szőke a bőröndből kiszedik a ruhákat, próbálgatják, magukhoz mérik őket.- Némelyik ruhában még szinte benne vagyok. De ne akarjatok rám hasonlítani - mondja az öregasszony. A lovas a nyitott könyv fölött:- Ha leírja az életét meg belerakja ezeket a fotókat... Már most olyan más... - mondja a lovas elgondolkodva.- Nehéz az élőt föltámasztani - mondja az öregasszony. - De legalább valami hasonlít. Addig látom..., kinyitom esténként..., és ott leszek..., és fogom... - mondja az öregasszony magában is kételkedve.- Nehéz lesz megunni..., és ha egy idő után rájön, hogy mégse így volt...? - mondja a lovas. (Közben a lányok öltöznek. Suhognak a ruhák, szinte érezni az illatukat, nem valami jó illat, régi ruhák, de a lányok feledtetik ezt, mintha velük újra a „jó" illat költözne a ruhákba.)- Azt is be tudom venni, hogy a csillagok fényét látom, a csillag meg már sehol nincs - mondja az öregasszony. A lányok elkészültek, mindenfélét pózolnak a régi ruhákban, az öregasszony villog, fényképez.- Ne hagyja abba, olvasson, ha nem zavarja a fény - mondja az öregasszony. Az öregasszony fotóz, a lovas olvas.- A házból négy óra gyalogúton értem az állomásra. Tél volt, váratlanul fogott el, hogy itt hagyjak mindent. Amikor kiértem a ház elé, fáztam, már vissza akartam fordulni. De hamar elveszítettem az irányt, először azt hittem, újra hazafelé tartok, de a házunkat már nem láttam sehol. A hó vakított, szinte mindegy volt, merre is van a vasútállomás. De minden bizonnyal nehezemre 22
