Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (X. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

mit. Egy marék rizs, egy öreg ing, szakadt pokróc, agyagedény mind, mind kívánatos dolog, olyan érték, amelytől megremegnek, s szemükben mohó fény villan. De az em­berek már megfelelő tapasztalatot szereztek. Amint híre terjed, hogy közelednek a warlord martalócai, az egész környék összepakol, és már menekül is. Ezeket a kilomé­teres sorokban haladó embereket látják tévéikben Európa és Amerika lakói. Nézzük meg ezeket a menekülőket! Leggyakrabban nők és gyerekek. Mert a warlordok háborúi a leggyengébbek ellen irányulnak. Azok ellen, akik nem tudnak védekezni. Nem tudnak, nincs mivel. Figyeljük meg azt is, mit visznek ezek a nők! Fe­jükön kis batyu vagy tál, benne zacskónyi rizs vagy köles, mellette kanál, kés, darabka szappan. Ez minden, egyebük nincs. Az a batyu, az a tál minden kincsük, az életük szerzeménye, egész vagyonuk, amellyel a XXI. századba lépnek. A warlordok száma egyre nő. Ők az új erő, az új hatalom. Megszerzik maguknak a legjobb falatokat, a leggazdagabb országrészeket, így aztán az állam, még ha fennma­rad is, gyenge lesz, szegény és erőtlen. Ezért az államok megpróbálnak védekezni, egyezségeket, szövetségeket kötnek, együtt harcolnak a túlélésért, megmaradásért. Ez a magyarázata annak, hogy Afrikában ritka az államok közötti háború, hiszen balsor­suk közös, egy szekéren haladnak sorsukat féltve. Nagyon sok viszont a polgárhábo­rú, vagyis az olyan viszály, amelynek során a warlordok felosztják egymás között az országot, s fosztogatják annak lakosságát, ásványi kincseit, földjét. Előfordul azonban olyan eset is, amikor a warlordok úgy vélik, hogy már minden megszerezhetőt megszereztek, hogy kimerültek a korábbi források. Ilyenkor elkezdik az úgynevezett békefolyamtot. Összehívják a harcoló felek konferenciáját (warring factions conference), egyezményt írnak alá, és kitűzik a választások időpontját. Válaszul a Világbanktól megkapják az összes létező kölcsönt és hitelt. A warlordok ekkor még gazdagabbak lesznek, mint voltak, hiszen a Világbanktól jóval többet kaphatnak, mint éhező honfitársaiktól. A szállodába eljött értem John és Zado. Megmutatják a várost. Először azonban el­megyünk inni valamit, mert reggel óta kínoz, gyötör bennünket a hőség. A bár ilyen­kor is tele van emberekkel, nem mernek az utcákon járni, itt nagyobb biztonságban érzik magukat. Afrikaiak, európaiak, hinduk. Egyikükkel már korábban megismer­kedtem. James P nyugalmazott gyarmati tisztviselő. Mit keres itt? Nem válaszol, mo­solyog, kezével meghatározhatatlan mozdulatot tesz. A ragacsos, imbolygó asztalkák mellett prostituáltak üldögélnek tétlenül. Fekete bőrű, álmatag, nagyon szép lányok. A líbiai tulajdonos áthajol hozzám a pulton, és fülembe súgja: - Ezek itt mind tolva­jok. Meg akarják szedni magukat, hogy kimehessenek Amerikába. Gyémántkereske­dő mind. Fillérekért megveszik a gyémántot a warlordoktól, aztán orosz repülőkön a Közel-Keletre szállítják. - Orosz repülőkön? - kérdem csodálkozva. - Igen - mondja -, menj ki a repülőtérre! Ott sorakoznak az orosz gépek, azok viszik a gyémántot a Közel-Keletre: Libanonba, Jemenbe, Dubayba - oda a legtöbbet. Míg beszélgettünk, a bár hirtelen kiürült. Alig maradtak benn néhányan. - Mi tör­tént? - kérdeztem a líbiait. - Észrevették, hogy fényképezőgép van nálad. Inkább ki­mentek, nem akarnak az objektíved elé kerülni. Mi is kimentünk. Odakinn azonnal ránktapadt a nedves, forró levegő. Az ember nem tudja, hova legyen. Bent, az épületben hőség, kint, az utcán hőség. Nem lehet se 126

Next

/
Oldalképek
Tartalom