Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (X. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

menni, se ülni, se feküdni, se utazni. A nagy hőség minden energiát, érzést, kíváncsiságot kiöl az emberből. Mire lehet gondolni? Hogy túléljük ezt a napot is. Na, már eltelt a reggel. O, már elmúlt dél. Végre közeledik a naplemente. De a naplemente sem hoz enyhülést, ugyanolyan síkos, ragacsos, fülledt a levegő. És az este? Este felforrósodott, fojtó köd telepszik ránk. Hát az éjszaka? Az éjszaka nedves, forró lepedőt ragaszt ránk.

Szerencsére sok mindent el lehet intézni mindjárt a szálloda közelében. Először is - pénzt lehet váltani. Egyetlen pénzegység van itt forgalomban: libériái ötdolláros. Ez körülbelül öt amerikai centnek felel meg. Az utcára kitett pénzváltó asztalkákon ott sorakoznak a kötegekbe rakott ötdollárosok. Ha az ember venni akar valamit, szatyor- nyi pénzt kell magával cipelnie. A mi ügyletünk azonban egyszerű: az egyik asztalnál kiváltjuk a pénzt, a másiknál üzemanyagot veszünk rajta. A benzint literes üvegekben árulják, a benzinkutak zárva vannak, csak a feketepiac működik. Nézem, mennyit vásárolnak az emberek - egy vagy két litert: nincs pénzük. John gazdag ember, ő tíz litert vesz.

Elindulunk. Nézem, mit akar nekem megmutatni John és Zado. Először az imponáló látnivalókat kell megnéznem. Ezek pedig amerikai objektumok. Monroviát elhagyva, néhány kilométernyire a várostól hatalmas fémerdő kezdődik. Pózna pózna hátán. Masszívak, magasak, tetejükből elágazások, antennák, drótok, vezetékek egész hálózata nyúlik tovább a magasba. Ezek a fémszerkezetek kilométereken át húzódnak, egy idő után úgy érezzük, hogy valamiféle zárt, érthetetlen, földöntúli sci-fi világba kerültünk. Ez a telep az Európába, Afrikába, Közel-Keletre sugárzó Voice of America átjátszó állomás, amelyet még a műholdak előtt, a második világháború idején építettek, s most itt áll kihasználatlanul, üresen - eszi a rozsda.

Aztán a város másik végébe hajtunk, ahol beton felszállópályával kettészelt óriási rónaság, végeláthatatlan, lapos síkság nyílik meg előttünk. Ez itt Afrika legnagyobb, s a világ egyik legnagyobb repülőtere: a Robertsfield légi kikötő. Most bezárva, üresen, tönkretéve áll (csak egy kis repülőtér működik a városban, én is oda érkeztem). A repülőtér épülete lebombázva, a felszálló pályát lövedékek nyomai és bombatölcsérek tarkítják.

Végül elérünk a legnagyobb objektumhoz, a Firestone kaucsukültetvényhez, amely állam az államban. De nehéz megközelíteni, mert folyton katonai őrbódéba botlunk. Mindegyik előtt drótakadály van, meg kell állni. Megállni és várakozni. Egy idő után kijön az őrbódéból, homokzsákok mögül, egy katona. Kérdezősködik - és kicsoda, és mi célból? Lassú mozdulatai, ritkán mormolt szótag-szavai, színtelen, titokzatos tekintete, elgondolkodó arca mind az őr személyének és funkciójának komolyságát hivatottak hangsúlyozni. - Tovább mehetünk? Mielőtt válaszolna, letörli arcáról a verítéket, megigazítja fegyverét, minden oldalról alaposan szemügyre veszi autónkat, addig, addig, míg John úgy dönt, hogy visszafordulunk, mert estig nem érjük el úticélunkat, szürkülettől pedig minden utat lezárnak, nem fogunk tudni hazamenni.

Újra a városban vagyunk. Elvisznek egy térre, ahol szanaszét hevernek, már zöld növényzettel benőve, Tubman elnök felrobbantott szobrának darabjai. Az emlékművet Doe romboltatta le, hogy megmutassa: végétért az amerikai rabszolga utódok uralma, s a hatalmat az elnyomott libériái nép vette át. Ha itt valamit elbontanak, lerombolnak, tönkretesznek, az úgy is marad. Az út mellett fatörzsbe ékelődött, rozsdás karosszéria darabokat látunk: pár évvel korábban fának ment egy autó, maradványai

127