Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (X. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

menni, se ülni, se feküdni, se utazni. A nagy hőség minden energiát, érzést, kíváncsi­ságot kiöl az emberből. Mire lehet gondolni? Hogy túléljük ezt a napot is. Na, már el­telt a reggel. O, már elmúlt dél. Végre közeledik a naplemente. De a naplemente sem hoz enyhülést, ugyanolyan síkos, ragacsos, fülledt a levegő. És az este? Este felforró­sodott, fojtó köd telepszik ránk. Hát az éjszaka? Az éjszaka nedves, forró lepedőt ra­gaszt ránk. Szerencsére sok mindent el lehet intézni mindjárt a szálloda közelében. Először is - pénzt lehet váltani. Egyetlen pénzegység van itt forgalomban: libériái ötdolláros. Ez körülbelül öt amerikai centnek felel meg. Az utcára kitett pénzváltó asztalkákon ott sorakoznak a kötegekbe rakott ötdollárosok. Ha az ember venni akar valamit, szatyor- nyi pénzt kell magával cipelnie. A mi ügyletünk azonban egyszerű: az egyik asztalnál kiváltjuk a pénzt, a másiknál üzemanyagot veszünk rajta. A benzint literes üvegekben árulják, a benzinkutak zárva vannak, csak a feketepiac működik. Nézem, mennyit vá­sárolnak az emberek - egy vagy két litert: nincs pénzük. John gazdag ember, ő tíz li­tert vesz. Elindulunk. Nézem, mit akar nekem megmutatni John és Zado. Először az imponá­ló látnivalókat kell megnéznem. Ezek pedig amerikai objektumok. Monroviát elhagy­va, néhány kilométernyire a várostól hatalmas fémerdő kezdődik. Pózna pózna há­tán. Masszívak, magasak, tetejükből elágazások, antennák, drótok, vezetékek egész hálózata nyúlik tovább a magasba. Ezek a fémszerkezetek kilométereken át húzód­nak, egy idő után úgy érezzük, hogy valamiféle zárt, érthetetlen, földöntúli sci-fi vi­lágba kerültünk. Ez a telep az Európába, Afrikába, Közel-Keletre sugárzó Voice of America átjátszó állomás, amelyet még a műholdak előtt, a második világháború ide­jén építettek, s most itt áll kihasználatlanul, üresen - eszi a rozsda. Aztán a város másik végébe hajtunk, ahol beton felszállópályával kettészelt óriási rónaság, végeláthatatlan, lapos síkság nyílik meg előttünk. Ez itt Afrika legnagyobb, s a világ egyik legnagyobb repülőtere: a Robertsfield légi kikötő. Most bezárva, üresen, tönkretéve áll (csak egy kis repülőtér működik a városban, én is oda érkeztem). A re­pülőtér épülete lebombázva, a felszálló pályát lövedékek nyomai és bombatölcsérek tarkítják. Végül elérünk a legnagyobb objektumhoz, a Firestone kaucsukültetvényhez, amely állam az államban. De nehéz megközelíteni, mert folyton katonai őrbódéba botlunk. Mindegyik előtt drótakadály van, meg kell állni. Megállni és várakozni. Egy idő után kijön az őrbódéból, homokzsákok mögül, egy katona. Kérdezősködik - és kicsoda, és mi célból? Lassú mozdulatai, ritkán mormolt szótag-szavai, színtelen, titokzatos tekin­tete, elgondolkodó arca mind az őr személyének és funkciójának komolyságát hiva­tottak hangsúlyozni. - Tovább mehetünk? Mielőtt válaszolna, letörli arcáról a veríté­ket, megigazítja fegyverét, minden oldalról alaposan szemügyre veszi autónkat, ad­dig, addig, míg John úgy dönt, hogy visszafordulunk, mert estig nem érjük el úticélunkat, szürkülettől pedig minden utat lezárnak, nem fogunk tudni hazamenni. Újra a városban vagyunk. Elvisznek egy térre, ahol szanaszét hevernek, már zöld növényzettel benőve, Tubman elnök felrobbantott szobrának darabjai. Az emlékmű­vet Doe romboltatta le, hogy megmutassa: végétért az amerikai rabszolga utódok uralma, s a hatalmat az elnyomott libériái nép vette át. Ha itt valamit elbontanak, le­rombolnak, tönkretesznek, az úgy is marad. Az út mellett fatörzsbe ékelődött, rozsdás karosszéria darabokat látunk: pár évvel korábban fának ment egy autó, maradványai 127

Next

/
Oldalképek
Tartalom