Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11. szám - Nagy Imre: A Rejtőzködő (Orosz László: A Bánk bán értelmezéseinek története című könyvét olvasva)

bemutatóját emeljük ki. Ekkor született Sőtér István A teremtés vesztese című tanulmánya, amely a mű szerelmi vonulatát helyezi előtérbe, s az értelmezések problematikájának szélesedésére is fel kell figyelnünk, amibe az ötödik felvonás kompozíciós funkciójának tüzetes vizsgálata (Pándi Pál) és a műfajelméleti érdeklődés (Bécsy Tamás) egyaránt beletartozik. A filológiai eredmények közül pedig ismét a kritikai kiadásra és Beke József Bánk bán-szótár-ának publikálására utalunk.

Orosz László ezzel a mondattal zárja könyvét: „Talán bízhatunk benne, hogy a Bánk bán-nak lesz mondanivalója a következő nemzedék számára is." A talán szót nemcsak annak okáért tartjuk helyénvalónak, mert nem láthatunk a jövőbe, hanem főként azért, mert a kánonfogalommal kapcsolatos újabb keletű viták ezt az óvatosságot bizony jogosulttá teszik. Gondoljunk azokra a teoretikusokra, akik szerint a kánonképzés mögött mindig valamiféle ideológia húzódik meg (ezeket a nézeteket Leopold Bloom határozottan cáfolta), s ezért szállnak szembe az irodalomnak a kánonfogalom mentén történő értelmezésével, vagy jusson eszünkbe Hans Ulrich Gumbrecht kissé borúlátó fejtegetése, aki igencsak problematikusnak véli a „klasszikus" szerzők jelenlétét a mai befogadók (vajon lehet-e ma még nyugodt lélekkel „olvasók"-ról beszélni?) értékrendjében és ízlésvilágában. (H.U.G.: „Phoenix aus der Asche" oder: Vom Kanon zur Klassik. In: Kanon und Zensur. München, 1987.) A magunk részéről - az elemzett könyv szerzőjéhez hasonlóan - azért hajiunk mégis inkább a talán mögötti pozitív bizonyosság feltételezésére, mert részint arra gondolunk, hogy az esztétikai értékeknek létezik egy nagyon is időtálló tartománya, amely mindig készen áll értő vagy érteni óhajtó érdeklődők fogadására, részint pedig úgy véljük, hogy a jó mű képes állandóan újjászületni egy friss, korszerű értelmezés fényében. Olyan hipotézist dédelgetünk magunkban, miszerint a Bánk bán-értelmezéseknek létezik egy olyan összefüggése is, olyan látens paradigmája, amely kibontva a korábbiaktól eltérő megvilágításba helyezheti a drámát, elősegítve, hogy a vele való foglalkozás - Gumbrecht hasonlatát idézve - ne az egyiptomi halottkultuszra emlékeztessen. Nem mondhatunk le arról - mint Frank Kermode hangsúlyozta -, hogy a klasszikus szerzők és a legjava alkotások folyamatosan utat találhassanak a tanult rétegekhez, s ezért állandóan tennünk kell valamit a köztük tátongó szakadék áthidalása érdekében.

Ez a sejtésekből, részmegfigyelésekből, sokszor csak odavetett megjegyzésekből szövődő, Vörös- martytól Sándor Ivánig kitapogatható, interpretációs paradigma-lehetőség valójában tehát benne rejlik az eddigi értelmezések egy részében, amit most jól láthatóvá tesz Orosz László szemléje a Bánk bán utóéletéről. A magunk részéről éppen ezt a láthatóvá tevést tekintjük a vizsgált könyv legfőbb értékének. Igaz, „megfelelő szögben állva" kívánatos a képet megközelítenünk, amiből, persze, a kijelölt nézőpont - vagyis a miénk - vitathatósága is következik. Fejtegetésünk befejező szakaszában a szerző iránti tiszteletünket azzal szeretnénk kifejezni, hogy történeti horizontú elemzését - általa inspirálva és bátorítva - e drámapoétikai jellegű hipotézis megfogalmazásával egészítjük ki.

Az általunk feltételezett látens értelmezési paradigma - felettébb elgondolkodtató módon - főként azokból a megfigyelésekből hozható létre, amelyeket a mű bírálói fogalmaztak meg, akik Toldytól Hevesiig egyben-másban kifogásolták a mű kompozíciós struktúráját, jellemrajzát, tragikumfelfogását. Szerintünk olyan kulcsfontosságú jegyeit észlelték a műnek, melyeknek az övékétől eltérő értelmezése s értékelése is lehetséges. Vagyis számunkra jelen vonatkozásban a kritikai hozzáállás termékenyebbnek tűnik, mint a kanonizáló olvasat. Ennek a látens paradigmának mint olvasási stratégiának három konstruktív eleme bontható ki a jelzett sejtésekből.

1. Bánk bán valóban nem cselekvő hős abban az értelemben, ahogy Gertrudis az. Csakugyan „politikai Hamlet", ahogy Toldy állította, ám ez korántsem jelenti azt, hogy feleslegesen „ontja a jambuso- kat", mint Hevesi gondolta, akinek egyébként szintén sok értékes megfigyelést köszönhetünk a „habozó Bánk"-ról, mert passzivitása csak látszólagos, miként Rákosi Jenő megállapította. Alakjában egy határozott cselekvési programot kidolgozó államférfi magatartását ábrázolja Katona: e hős céljának megfelelően rangsorolja a drámában beállt kritikus helyzet megoldásához szükséges lépéseit, nem hagyja, hogy az események eltérítsék kijelölt útvonalától (programjával s útjával függenek össze azok a „czéltalan elmélkedések", amelyeken a színmű egyik kritikusa már 1835-ben fennakadt), a végsőkig küzd az ellen, hogy az indulatai vezéreljék. Töprengő, elemző alkat: „meditál", ahogy Zoltvány Irén felrótta neki. Felelős, mérlegelő, tudatosan egyensúlyozó személyiség, aki az egymásnak feszülő, ellentétes (de, minthogy Peturt és Gertrudist egyaránt nemzeti elfogultság jellemzi, jóllehet előbbit a védekező, utóbbit a támadó pozíciójából adódóan, mégiscsak egylényegű) indulatok, Szerb Antal szavával: „gőzös szenvedélyek" közepette próbálja helyreállítani a törvényes, az országlakosság egészének nyugalmát biztosító rendet. Ez utóbbi elképzelhetetlen számára a királyi tekintély és méltóság megőrzése nélkül (íme a már Greguss által megfigyelt monarchikus szellem magyarázata!), ezt minősítette Lukács György bénító lojalitásnak. E magasrendű, a többi szereplő szemléleti horizontját meg705